Versek a természetről
Hiszen harsogás a dolga,
Éhes, ékes nagy legény,
De sohse volt ilyen torka,
Ilyen harsány sohasem.
Hiába halt meg, aki meghalt! Zölden
csillog a friss rügy zsíros feje.
A napfény meg nem kérdi: vajjon
sötét-e a halottnak sírhelye!
Ó, de jó víz, ó de jó,
Csorogj, csorogj, kis folyó.
Csorr, csorr, csorgatom,
Az arcomat mosdatom.
Pihen a tó, szellő se lebben,
Mélységes csend, madár se rebben.
Közel s távol egy hang se hallszik,
Az erdő alszik, mélyen alszik.
Elnyílott már az ibolya, itt a nyár!
Égető lett a langy meleg napsugár.
Szeresd a fát, hisz ő is érez,
Szép gyöngén nyúlj a leveléhez;
Ágát ne törd, lombját ne tépjed,
Hagyd annak, ami: épnek, szépnek,
Ne bántsd a fát!
Virágok napja, szép virágvasárnap,
Jövel, jövel már, bontsd ki röpke szárnyad!
Hintsd be virággal az avar mezőket,
A kertek fáit, félve rügyezőket,
Óh, szánd meg őket!
Búsan járok-kelek a szürke avaron,
Léptem alatt zörög a sárga falevél.
Kis madár énekét immár nem zavarom
Erdő víg dalnoka, ó, hová lettél?
Álmomban Afrikában jártam,
szikrázó, dús mezőkön...
A fák törzséből kaucsuk ömlött
és tej zuhogott, csak szomjas szájra várt...
Kiül toronyra, riadt háztetőre,
Széjjel terittet szemfedőt, előre
Juhászodik, remeg minden faloldal.
Fehér asszony kacérkodik a holddal.
Nincsen már semmitek: riaszt a hold.
Minden az árnyéké: a szél sikolt
Az éj, hazug mása a júliusnak,
Nincs láza, gyönyöre a vérnek, húsnak.