Versek a természetről
Kint sétálgattam a szabadban,
reggel volt, júliusi reggel,
s az udvarunk tele volt szórva
ezüst olajfalevelekkel,
melyeknek dárdáján itt-ott már látszott
a hervadás viaszjele...
Látod ott azt a kőt?
- Pihen s nem él.
Mi csillog ott, mi zöld?
- Egy halk levél.
Óh ha annyi lenne bennem a csend, mint a bodzafában,
melynek apját és anyját nem ismerem,
csak itt hajlong néhány éve, itt áll talpig árnyban,
itt termett egy felleges nyári éjjelen!
Nézd csak a Holdat, nézzed:
nincs benne felleges élet,
és mégis fent lebeg, fennen,
a millió csillagu mennyen!
Már nemsoká melengeti a hátam,
mert nemsokára meg fog halni.
Csodálatos lesz a nyugati ég,
olyan szivárványos festmény lesz,
hogy a szívem is bele fog nyilalni.
Jönnek a fák, jönnek sorba,
az idő megérleli
őket, s nézd, hogy kergetőznek
a napfényben színeik!
A föld alól feljött a fa,
mert ott örök az éjszaka,
Az éjszakából felrohant
és most virágzik boldogan.
Ismeritek a lassan elmerűlő
Napot, anyánkat, édes jó anyánkat?
A kertünkben voltam s a tarka őszre
gondolgattam, hogy íme, nemsokára
alárepűl a viruló mezőkre
s kibontja szárnyait, mint büszke páva.
A földből jönnek az édesanyák.
Édesanya a szép szőke kalász is,
édesanya a lombos esti hárs,
édesanya az illatos akác is.
Oszolj el éji köd,
Ne född el a napot,
Hisz tőle ma sugárt
A föld nem is kapott
Pedig a kis virág
- Sugár - érted eped,
Hogy rezgő harmatán
Majd játszhasson veled.
Napról napra szebben nevet
A Nap tiszta arcával;
Sokkal sűrűbb árnyékot vet
A zöld erdő fájával;
Sokkal drágább a sík mező
Gazdagító javával;
Sokkal lágyobb a hűs szellő
Lengedező szárnyával.
Mi szép az ég, s mint gyermekarcz
Mosolyg a láthatár;
Derült, miként a szép leány,
Ha kedvesére vár.
Emberek: ti érzésben szegények,
Ti szerelemben koldusok,
Ez a nyár annyi illatot lehel,
Szívemnek annyi dalt susog.