Versek a természetről
Arany kalászok tengerében járok,
Reám nevetnek kék búzavirágok.
Nevetős kedvük nem tudom, miért van,
Egy-két nap tán még s fekszenek aléltan.
Elült a zivatar,
Mérgét kiöntötte,
Megtépte az erdőt
S elszállt más vidékre.
Becsülöm a tavaszt nagyon,
Minthogy sok virága vagyon;
De a drágalátos télnek,
Azért nyomába se léphet.
Elrothad a világ. A fák
olyanok, mint öreg banyák,
görbék, ráncosak, feketék,
ludbörzik felettük az ég.
A kert szélén vén almafa,
Száraz levél zörg alatta.
Száraz levél, sárga levél;
Nagy szomorúságról beszél.
Isten áldott napja csak elmosolyodik:
Megmozdul a vén Föld s mindjárt tavaszodik.
Kibújik a fűszál s csudálva csudálja:
Hová lett Tél apó hófehér bundája.
Bármerre járok, ballagok,
csak levelek és levelek,
az őszi reggel fényiben
villognak és keringenek.
Kora reggel óta csöndben heverek én,
balról a diófa, jobbról kiterítve
háborút ujságol a vérszagú ujság.
Keresztülsüt a nap a dió levelén,
erős ere látszik. Öreg fa ez itt, de
kemény hóna alatt meglebben egy új ág.
Szép téli nap volt és az égbolt
Oly nyájasan nézett le rám!
A sokaság közt járva-kelve,
Magamnak e dalt suttogám...
Friss didergő hajnal. Már az óra négy.
Pesti szegényasszony, hát te hova mégy?
Megyek a munkába, húzom lábomat,
Megyek lapátolni utcán a havat.
Kis kertben kedvesen bólint felém
A mályva, viola, bazsalikom
És én nagy, rejtelmes, mese-virágról,
Túlfinomult kelyhekről álmodom.
Kis barna fejfa, korhadó,
Temető árka mellett...
Szegény bűnösnek igy is jó;
Alatta megpihenhet.
Fölmosolyg a hajnal
Bíbor köntösében,
Uj életfény reszket
Harmatos szemében.
Földrengés, vagy villámcsapás alatt
A Hargitán egy szikla meghasadt.
Fák levelén, arany szalmán
Hűs szél suhan finom nesszel.
Szivemre hullt szép hangulat
Megfogott és nem ereszt el.