Versek a természetről
Hatalmas ősz van. Behódolt a kert
A fák mezítlen, néma foglyok állnak
Elébe szórván kincseit a nyárnak
Most ítéletre várnak. Vár a kert.
Csöndes csatatér a föld, sugarakat bénító halál
vigyáz vén csőszként hajlokok homályos ablakából.
Fák csontjain öreg levél zörög s roppant győzelmi zászló
hegyormok ezüst lobogása távol.
Járok-kelek a kertemben,
Kertészolló a kezemben.
Kedves fáim nézegetem,
Ahol szükség, nyesegetem.
Hegyeid, Galil, mint más hegyes föld,
Legelő, szikla, sárga és zöld.
S bordáid közt lenge árnypillék,
De ez a hegység nem a Galil még.
Lángolnak a csillagok odakinnt
Pántüzek a kék világmezőn.
Hallod a lármáját a tavasznak? -
Részeg tündércsapatok vágtatnak
Keresztül völgyön, ifjú hegytetőn.
Mi ütött hozzá? - Borongós alkony,
Hiába várom, hogy hangot adjon.
Hallgat - didergve gubbaszt a gallyon
Föl sem neszel.
Örömmel nézek rátok
falusi házak előtt
virító haszontalan kertek,
ehéz por alól is nevető
virágok.
Virágos kertemnek legszebb ékessége,
Szememnek, szívemnek nagy gyönyörűsége,
Megbűvölten állok, hogyha reád nézek,
Szívem megigézed.
Sivár, unalmas tájék! - lázadoztam,
Itt szépre ember ugyan nem talál!
Mily rút az a két vén rekettye ottan,
S mily szótlan az ér...
Lótusz-virág, lótusz-virág,
Szent kelyhedet megcsókolom, lásd,
Aztán felhőzni kezd a lelkem,
Aztán keserű záport hullat,
Lótusz-virág, lótusz-virág...
Leesett egy magszem. Picike, sárga.
Nem kősziklára s nem a járdára,
Öleld magadba fekete föld karja,
Forróság ne érje, hideg ne marja...
Végtelen békében megfürdött kék hegyek
Suttogták csendjüket felém...
A víz mellett találtam egy csigát,
házatlan volt és kék, mint az ibolya.
Megfogtam és a patakba tettem.
Egy kiálló száraz kis kődarab lett a börtöne.
Viruljon lobogónk, bomoljon mint a rügy, tavaszi kedvünk
sírokkal hintett földünket mindennél szebbnek lássa.
Minden rögöt bontó szirom örök jel itt, hol életünk
Tejút lengése vagy csillag futása.