Versek a természetről
Az Ősz leült a diófánk alá
és hátradőlve pihen a padon,
öreg zenész, derűsen, szabadon.
Szolgálóim szürke pókok,
Fonjatok gyorsan serényen,
Hogy a fátyol lenge fátyol
Még vasárnap készen légyen.
Homály volt, mert az ég szinét
eltakarták a lombok.
Csak néha láttam fent a kék
hullámu égkorongot.
Oly lázasan ragyog a lomb
árnyékos mély szeme!
Oly mély, hogy szinte tántorogva
tekintek már bele.
Bezárta lelkem templomát
a fákat altató homály
és most nem zeng belőle dallam.
Három rózsabimbó
Nyílik a szobámba -
Pohár-vízbe nyílik.
Hogyha szívem tisztább
Illatuk lehatol,
Lehatol a szívig.
Ólomszürke égből
Nagy hópelyhek hullnak
Lassú tapadással
Egymáshoz simúlnak.
Tavaszi nap, korai nap
Süt a zöld erdőre,
Sűrü erdő, fenyü erdő
Halavány lesz tőle.
A bérctetőn a hófehér gyopárka
Vágyódva néz a termő völgybe le,
Hol lágy szellőben ért kalász hullámzik
S a rét ezer virággal van tele.
Kerti utra lassan hullnak
Zsugorodott falevelek,
Megcsörrennek, elsiklanak
Apró kövű porond felett.
Álomra hajtod nemsokára
Nemes fa ismét bús fejed,
Borongó égbolt sirva gyászol
Haldokló, néma táj felett:
Beljebb vonul erdő s mezőről
A varjak éhes serege,
Dúlt fészkin a kis szárnyasoknak
Zordon szelek bús dalt zokognak...
Hófehér fátyolruhámon
Hold sugárja megakad,
Jobbról-balról felrebbennek
Az elalvó madarak.
Hófehéren árad a hold sugárja,
Sötétlő kert feketéllő lombjára,
Fekete lomb sürüjéből kiválik
Egy madár szárnya.
Csendes Holt-Tiszának jégsima vizébe,
Tisztán tükröződik a partok vidéke.
Pirosló fűzgalyak, hosszú sáslevelek,
Fehérfelhős kék ég, a csendes táj felett.