Versek a természetről
Bűvös, édes és beszédes,
Nesztelen száll bár alá.
A ruhája lenge pára,
Díszt a bágyadt nap sugára,
Búcsucsókja sző reá.
Menyasszony lett a városunk,
rajta az uj ruha,
s e bús menyasszonynak a köd
jólillő fátyola.
Dombóceán fölött a szél sustorog
Az ében éji ágyból kelő tájra,
Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:
Harsánykemény, vidor kakastorok.
Fehér akác virágozik,
Mosolyogva illatozik,
S te cseresznye, mit gondoltál,
Hogy úgy nekipirosodtál?
Haj, de nekipirosodtál!
Fejét kidugta már a hóvirág,
Mind hosszabb-hosszabb lesz a napvilág,
Még csak egy-két nap s itt az ibolya,
Kicsalja őt is a nap mosolya.
Kedves virágom vagy te, hóvirág,
Gyermekkorom legszebb virága vagy,
Édes öröm szívemnek nézni rád:
Virulsz, bár dajkád a hó és a fagy.
Elszállott az idő fölöttem.
Vén körtefa, búcsúzni jöttem.
Virágodat tán sose látom,
Isten veled, öreg barátom,
Legjobb barátom!
Szép enyhe zöld minden a parton,
Fodros habokba könyököl a fűz,
Hűsíti fáradt homlokát.
Ülök szótlan, fejem lehajtom,
Csörgő, csacska hab halk hullámot űz,
Tovább, tovább.
Hatalmas ősz van. Behódolt a kert
A fák mezítlen, néma foglyok állnak
Elébe szórván kincseit a nyárnak
Most ítéletre várnak. Vár a kert.
Csöndes csatatér a föld, sugarakat bénító halál
vigyáz vén csőszként hajlokok homályos ablakából.
Fák csontjain öreg levél zörög s roppant győzelmi zászló
hegyormok ezüst lobogása távol.
Járok-kelek a kertemben,
Kertészolló a kezemben.
Kedves fáim nézegetem,
Ahol szükség, nyesegetem.
Hegyeid, Galil, mint más hegyes föld,
Legelő, szikla, sárga és zöld.
S bordáid közt lenge árnypillék,
De ez a hegység nem a Galil még.
Lángolnak a csillagok odakinnt
Pántüzek a kék világmezőn.
Hallod a lármáját a tavasznak? -
Részeg tündércsapatok vágtatnak
Keresztül völgyön, ifjú hegytetőn.
Mi ütött hozzá? - Borongós alkony,
Hiába várom, hogy hangot adjon.
Hallgat - didergve gubbaszt a gallyon
Föl sem neszel.