Gulyás Pálköltő és tanár |
Nézd csak a Holdat, nézzed:
nincs benne felleges élet,
és mégis fent lebeg, fennen,
a millió csillagu mennyen!
Óh mondjátok meg,
ti zakatoló kerekek,
te végtelenbe csillogó sín
s te zölden elfutó vidék:
a viruló természet isteni
szépsége, ki a vágtató vonat...
Már nemsoká melengeti a hátam,
mert nemsokára meg fog halni.
Csodálatos lesz a nyugati ég,
olyan szivárványos festmény lesz,
hogy a szívem is bele fog nyilalni.
Nem így akartam a vitát
hogy egy világnak mennydörgése
csapjon rá rettentő gitárt,
véres haldoklók hörgése.
Jönnek a fák, jönnek sorba,
az idő megérleli
őket, s nézd, hogy kergetőznek
a napfényben színeik!
A föld alól feljött a fa,
mert ott örök az éjszaka,
Az éjszakából felrohant
és most virágzik boldogan.
Ismeritek a lassan elmerűlő
Napot, anyánkat, édes jó anyánkat?
Egy zászlót lengetett a szél
az épület magas oromján.
Felhőtlen volt az őszi ég
és tiszta kék vizében
ott hánykolódott a zászló mogorván.
A kertünkben voltam s a tarka őszre
gondolgattam, hogy íme, nemsokára
alárepűl a viruló mezőkre
s kibontja szárnyait, mint büszke páva.
Egy jegenyeakác tövében álltam.
Nagy zizegő akác volt. Tetején
őrködött lángsisakkal s lángruhában
az utolsó sugárzó esti fény.