 | Benedek Elekíró, újságíró és költő |
Én, ki papíroson sokat szántogattam,
Baconi mezőben szántogatok mostan.
Aszfalt helyett járok keskeny barázdában,
Szívem gyönyörködik pacsirta dalában.
Arany kalászok tengerében járok,
Reám nevetnek kék búzavirágok.
Nevetős kedvük nem tudom, miért van,
Egy-két nap tán még s fekszenek aléltan.
Vágtat velem a gyorsvonat,
Törülgetem ablakomat,
S kinézek a pusztaságba,
Az alföldi rónaságba.
Egyszer egy kutyának mi jutott eszébe?
Ej, huj, ej, huj, mi jutott eszébe!
Gazdáját megunta, hűtlenül elhagyta,
S felcsapott művésznek, fel ám az ebadta.
Jóságos Isten, Ég s Föld Alkotója,
Szerető Atyja gazdagnak, szegénynek!
Ki vagy a gyengének támogatója,
S el nem hagyod, akik Benned remélnek:
Tekints le rám, könyörgő gyermekedre,
Óh, nézd, szívemnek mely borús a kedve!
Kertemnek közepén szép kerek almafa,
Öröm nézni rája;
Ezer alma rajta, meghajlik alatta
Ékes koronája.
Nagyanyóka: Hová, hová, nagyapóka?
Nagyapóka: Ne is kérdje, nagyanyóka.
Nem tudom, mi történt velem,
Minden délben fáj a fejem.
Elvégeztem a kertemben
Minden munkát rendibe,
Most csak várom, egyre várom,
Mikor jön már Évike.
A kert szélén vén almafa,
Száraz levél zörg alatta.
Száraz levél, sárga levél;
Nagy szomorúságról beszél.
Isten áldott napja csak elmosolyodik:
Megmozdul a vén Föld s mindjárt tavaszodik.
Kibújik a fűszál s csudálva csudálja:
Hová lett Tél apó hófehér bundája.
Ablakban könyököl a kis Gizike,
Nincsen e világon gondja semmire.
A szoba közepén hever babája...
Bánja is ő, mostan nem gondol rája.
Egymást átkarolva szépen,
Mennek a virágos réten.
Övék most az egész világ:
Nekik virít minden virág!
Óh, a kedves Pincsi nagysága,
De szépen fest a kalapja!
Csupa gyönyör, csupa csuda,
Nem látott ilyet Pest-Buda.
Feljött már a nap az égen,
Nagyapa sétálni mégyen.
Nincsen otthon maradása,
Megy, hogy unokáit lássa.
Gondterhes arccal járnak a nagyok,
Szorongó szívvel ifjak, gyermekek.
A gond eggyé tesz koldust, gazdagot:
Borús az ég a magyar föld felett.