Versek a mindennapokról
Egy utca visz a hegynek fölfele,
A partját két oldalt házak szegik,
Aztán aranyban fürdő őszi kertek
Vonultatják fel kerítéseik'.
A Naphegyen s a Pálhegyen újra ott a hó,
a szőlőkarók sem látszanak.
De jó lesz szánkára kapni délután!
Barátaimmal kimegyünk:
megnézzük, a bor nem fagyott-e meg?
Budapesten jár most a kedvesem,
biztosan átmegy a parkokon,
ahol az egyik padon ülve
a zsebemben kutattam egy fél kiló kenyérre,
a parkokon, ahol lányokkal is jártam,
és kezem meg szám végigsimított arcukon.
Öreg ház ajtaján nyitok be.
Rég jártam, rég ide én.
Apó jön, fehér, mint a tél,
Kezet nyujt, semmit sem beszél,
S megyünk az út kövecsén.
Az ablakból egy hegyre látok,
engem nem lát a hegy;
búvok, tollamból vers szivárog,
bár minden egyre megy...
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály...
Megint eltapostunk hat napot,
holttesteiken átugortunk,
és a fák eltakarják a gyárkéményeket.
Fehér galagonya, - beh virágos!
Semmi közöm a szomorúsághoz!
Gyöngy a kedvem, Isten, ember lássa -
Kölcsön is vehet belőle, aki megkívánta.
Kivasaltattam a ruhámat,
kifényesíttettem cipőm;
sétára indultam magamban
e búsfényű, szép télidőn.
A kis Erzsi babáját
az ölébe vette,
S nyári szalmakalapját
a fejére tette;
Aztán beült kocsijába!
Meghitt beszélgetés a verandán
Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.
Vigan fürdik a két testvér
tenger hűs vizében,
Czézár meg a parton őrzi
ruhájukat szépen.
Ki az az úr, ki minden reggel
szemembe néz a megkopott tükörből?
S ijedten kapja el fejét,
meglátva ajkamat, mely búra görbül...
Óh, bujni barlangokba,
Mélybe, lágyba és sokba,
Csak életünk kedvének
Ne legyen soha fogyta.