Versek a mindennapokról
Adott a sorsom még egy pincét,
gondzápor elől ereszem, -
öreg boroknak egy jó pintjét
itt gyertyalángnál beveszem.
Húzd a kútat és idézd föl
bátran tiszta szellemét,
hadd merüljön fel a mélyből,
hol aludta szenderét!
Nem volt abban semmi tragédia,
csak borzalom,
midőn a konyhába beléptem
s megláttam a falon
egy csillogó páncélu bogarat: -
reszkető hosszu csápja
a hirtelen fellobbanó
villany hideg fényére rátapadt...
Mily jó ha este kanalamról
lassan a tányérra csorog
a sárga méz, az illatos méz,
mint csillogó aranyborok!
Ki hegedűl a fákon át,
honnan jön ez a dallam?
Itt a csend szórja mákonyát
s itt fekszik az avarban
a rózsaszínü makk, amely
kettéhasadva várja,
hogy egy kéz fölemelje majd
a lombok távolába.
Ég a kályha, zúgva pattog
az akácfa bent, amely
még tavaly lombot fakasztott
és virágokat nevelt.
Már szól a tücsök,
Újra megjelent,
"Átvette csöndes birodalmát"
Oly nesztelenül, mint a május,
Virágzó almafák alatt.
Az égre hiába nézek,
nincsen ott fent egy csepp fény,
nem érzem a házak súlyát,
most minden ház egy festmény.
Küküllőhöz, a mosolygó poétához
Hallom, Küküllő, ügyes vagy,
két kezed mindenre rácsap.
Fúvod a szót, mint a pihét,
de amit megmarkolsz, tiéd.
Látod, az élet
elcsendesedett!
Zörögnek az úton
fáradt szekerek,
már messze zörögnek,
mert száll a sötét...
Leszállt az éj
a házra,
körülfonja
vigyázva
s most csúszik az
ereszrül
a háztetőn
keresztül.
Csengettek az ajtón, kinéztem
az érckukucskálón keresztül:
egy kisfiú állt ott előttem,
felnézett rám gyémánt-szemestül.
Aranyszemű békák néznek
Egy vizi rózsára,
Fehér rózsa tó vizében
Inog hosszú szára.