Erdélyi János

Alpeseken

E vidék-e a szellők hazája,
A források élő csatornája,
Hol világot választó fejével
Szolgál a bérc két tengert vizével?

Itt van-e a sárkányok tanyája,
A tündérek fényes palotája,
Kik nem ismert utakon mozognak,
Cselekedtén bübájos dolognak?

Merre nyúl a sziklák repedéke,
A taréjos kigyók menedéke,
Aholott ők rendes karikában
Alszanak, míg tart a tél fagyában?

Hol van itt a bolygó tüzek útja,
Mely a völgyet, ormot összefutja.
S barlangokba, hol nap sosem égett,
Csábitgat el utazó vendéget?

Hol van itt a mesék almafája
Melynek egy van, egy arany almája,
S aki ezt az egyet leszakítja,
Szerelemtől szívét biztosítja?

Nyílik-e már az a kis virágszál,
Bontakozva a szirtek aljánál,
Mely legelső, mint árva fagyos lány,
Kopogtat be a tavasz ajtóján?

Nem foghatom fel a nagy egészet;
Fejemhez vágják: ez a természet!
Igen! de úgy látszik, mintha benne
Minden egy nagy gondolatra menne.