 | Sárközi Györgyköltő, író, szerkesztő és műfordító |
Sok titka közül egy kicsiny titkát
Az Uristen ugy belém vetette.
Mint Dárius ejtett nevetve
A habokba egy hitvány aranypénzt.
Mélybe görnyed a fűzfaág,
Magasra hág a sarki csillag, -
Homlokom lehajtom tenyerembe,
Égi pusztákon bujdosik lelkem.
Valaki hí engem, valaki hí,
Látom a távolban, látom, amint
Hivogató, halavány keze int.
Ugatják a kutyák a holdat,
Ahogy a torkukon kifér,
S a hold ugatja a kutyákat:
Hangját fénnyé gyujtja a tér.
Kik nem szolgáltak soha két úrnak,
Zászlóink immár megfakulnak,
Tépettek, foszlottak, lyuggatottak;
Kik máig folt nélkül eljutottak.
Meggyóntam minden bűnömet,
elmondtam, miről más szólni átall,
vágyaim és félelmeim
piacra vittem taligával.
Elrothad a világ. A fák
olyanok, mint öreg banyák,
görbék, ráncosak, feketék,
ludbörzik felettük az ég.