Társalgó

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Balsamo

2019. május 8. 19:06

Csalónak nézhetnek

Paraszt menyecskét ölelek mostan,
akit folyton megcsal az ura.
Mint számonkérés áll mellettem
És néz a gazdag, bűnös falura. ■
Sudár és dús, de gyermektelen.
M egölték benne az anyaságot.
Panaszos könnyben úsznak szemei
Mint koporsós, fekete virágok.
Fanyar, szép szája kriptaként
fel-felcsikordul, sírva zárúl.
Rettentő titkokat suttog el
Fajtámról és kifosztott magáról:
Elmondatja vele a szerelem.
Azt hiszi szegény én jobb vagyok
Reámborul görcsösen forrón
S együtt bukunk, mint hulló csillagok.
Csókos csalónak vélhet, aki lát,
Ahogy e siró asszonyt ölelem:
Pedig csak egy sírkövet tartok
A legbújább, a leghűbb földeken.

Bakó József

Balsamo

2019. május 8. 18:42

Kuliffay Ede: Andris gyerek

Sír-rí szegény Andris gyerek,
Arczán a köny csakugy pereg ...
’Édes anyám merre vesztél?
Kis fiad már rég keresgél?’

És a kertet gyönge lába
A garádig összejárja;
Megkérdezi a virágot,
Édes anyja nem-e járt ott?

Sír-rí szgény Andris gyerek,
A kit keres nem lelte meg;
S kiül búsan az utczára,
Az utczának a porába.

„Gyere Andris, gyere velünk,
Játszani a rétre megyünk.”
Nem mehetek: anyám várom,
Tán még ot van a vásáron.”

Sír-rí szegény Andris gyerek,
A kit ugy vár nem jöve meg, ...
Piczi szája egyre kérdi:
’Mikor fogsz már hazatérni?!’

Apja szeme könybe lábad ...
”Gyermekem, ne várd anyádat;
Nem jön vissza már többet ő, –
Fogva tartja a temető ...”

Hullanak a falevelek,
Andris könnye már nem pereg;
Édes anyját föltalálta, –

Mennyországba ment utána.

Balsamo

2019. május 8. 18:28

Vozári Dezső

Egy Londoni bankár átutazik Kassán

Tán épp az étkezőben ültél abban
a pillanatban, hogy az Express víg
iramban elrohant itt és egy kappan
sült illata szállot az egekig.

Kappan, vörösbor, kompót, urimódi,
estére selyemágy vár és öröm.
E városban élt, s énekelt Tinódi,
ma én üvöltök, ne zavard köröm.

Sirok, s fájok magamnak: Belzebúb.
Mely szél hoz erre, mely botor szeszély?
Unalmas lett a Picadilly-Club?
Páris? Velence? Nápoly? Genf? Beszélj!

Hej büszke úr, reményen és zupán
él itt az ember, élem sorsomat.
Nekem hazám, tenéked táj csupán,
hol egyszer átfutott a gyorsvonat

Kassa

Balsamo

2019. május 7. 18:30

A - Debreczeni Szemle számára írta:

Pásztor Árpád

Ringva, lengve nagy pihékben,
Álmodozva lágy fehéren,
Nyarat és őszt eltakarva
A mezőkre, az avarra,
Az erdőkre, pusztaságra,
Mint a felejtésnek árnya,
Szívemben... fönn a légben,
Halk zenével, lágy fehéren...
Tompán...szinte hallható

Hull a hó.

Körülöttem...semmi. Semmi.
Valami készt menni...Menni.
Ösmeretlen temetőkön,
Fehérlő nagy hómezőkön,
Uttalan útat keresve,
A csillámló végtelenbe.
...Pedig halkan, egyre esve,
Minden léptet eltemetve;
Tompán - szinte hallható -

Hull a hó

Balsamo

2019. május 7. 17:45

A szegény asszony.

Havaz, havaz...szegény öregasszony!
Ott térdepel a szentegyház előtt.
Rongyfoszlányain a szél meg- megakad,
Egy betevő falatért könyörög.
A Notre Dame előtt télen nyáron.
Egymaga eljő tapogatva itt....
Szegény asszony! hajh mert világtalan!
Tegyünk érette mi is valamit!

Tudjátok ki volt ez egykoron,
E sáppadt arcú elszáradt alak?
Színésznő volt, kinek énekei.
Egész Párisban viszhangoztanak.
Az ifjúság mosoly - majd könnyre,
Fakadt szépségén, mely már hajdani.
Óh hány szív álmodott felőle szépeket!
Tegyünk érette mi is valamit!

Színház után, óh! hányszor hallhatá.
Fényes fogatja midőn robogott.
Egykép kiáltván ezernyi torok,
Hányan várták rajongó kebellel,
Hogy felnyissák kocsija ajtajait
Kiemelni, óh! hány kéz nyult felé,
Tegyünk érette mi is valamit!

Koszorúit míg művészet foná,
Mily édes, mily pompás volt élete!
Szerelméért szerelmi zálogul,
Járt kristály, bronz s arcképek tömege.
Jobb időkben vendégségeihez,
Hány múzsa volt hű, íván borait.
Fecskefészek minden palotán van:
Tegyünk érette mi is valamit!

Kegyetlen sors! kioltá szemeit,
A betegség....szép hangja megtörött;
S most itt koldul egyedül magában,
Húsz éve már, hogy itten könyörög.
Mely jobb időkben a szegényt segíté,
Mely enyhité szenvedők sebeit,
Im! most felénk remegve nyúl a kéz....
Tegyünk érette mi is valamit!

A fagy nem szün....Óh nyomor, óh ínség!
Megmerevedtek minden tagjai,
Jobb időkben melyre mosolygott,
Az olvasót nem bírják ujjai.
Óh, ily nyomor közt, ha míg él a szívben,
Szánalom mely enyhíté kínjait:
Hitét az égbe, hogy el ne veszítse;
Tegyünk érette mi is valamit!

Jean Pierre - de Béranger

Balsamo

2019. május 7. 17:38

Milotay István

A majthényi síkon.

Szellő szárnycsapása
Átsuhan a tájon
Meglibbenve minden
Imbolygó faágon.
Szellő szárny csapásán édes dallam árad,
Messzeség ködéből csöndes moraj támad
A majthényi síkon.

Szétfoszlik a reggel
Könnyű, lebke fátyla
Egy-egy foszlányt ejtve
A virágos fákra....
A tavaszi szélben zászlók szárnya lebben,
Kürtök szava hangzik egyre erősebben
A majthényi síkon.

Kitárul, kibomlik
Fényes hadi rendbe
Két sereg a síkon,
Mintha két szárny lenne.
Labancz vért szomjazó kurucz kardok éle
Meg megcsillan olykor napsugaras fénybe,
A majthényi síkon,

Kurucz lobogóknak
Vihartépett szárnya
Csöndes suhogással
Hanyatlik alája.
Utoljára zendül tárogatók hangja
A tavaszi szellő szárnyaira kapja
A majthényi síkon.

Tavaszi reggelnek
Rezgő verőfénye,
Hajladozó lombok
Suttogó beszéde:Széles tenger rétnek minden kis virága
Mintha mind zokogna mérhetetlen gyászba`
A majthényi síkon.

Debreceni Főiskolai Lapok
1901 Január 1

Balsamo

2019. május 7. 17:36

Gaál Mózes:

KIPP-KOPP!…KIPP-KOPP!…NYISS ABLAKOT!

Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!
Szegény koldusmadár vagyok.
Sikolt a szél a kertek alatt,
Kavarja a fagyos havat.
Fázik a nap… az ág remeg…
Kérő szavam nem érti meg.
Hints egy szemet, dobj egy magot!
Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!

Két napja már, hogy éhezem,
Kinn a mezőn jéggyöngy terem.
Sem egy bogár, sem egy bogyó…
Eltemetett mindent a hó.
Hozzád jövök, jó angyalom,
Szegény madár, rimánkodom:
Hints egy szemet, dobj egy magot!
Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!

Van ember is, ki ily szegény,
Amott az utca szögletén.
Úgy sírdogál egy kis leány,
Nincs anyja tán, nincs apja tán.
Ruhája rongy, cipője sincs,
Ha rám nem is, reá tekints!
Hints egy szemet, dobj egy magot!
Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!

Megfűtőzöm, s tovább megyek,
Tovább megyek, búcsút veszek.
Koldusleányt fölkeresem,
Ne sírjon oly keservesen.
Megmutatom a házatok,
Hol engem béfogadtatok.
Hints egy szemet, dobj egy magot!
Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!

Lesz még tavasz, a lomb kihajt,
Majd hallotok szép háladalt.
Szép háladalt dalolgatok,
Jó emberek, tirólatok.
Ha zöldül a mező, halom,
Imádság lesz minden dalom.
Hints egy szemet, dobj egy magot!
Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!

Tschongor

2018. március 4. 17:33

Ülök egy padon

Ülök egy keskeny padon
Boldog szívvel, nagyon
Rám tör a várt tavaszom
Oly magasan, a havason.

Vagyok én és az élet,
Megtaláltam békémet,
Az élet aztán beszélhet
Megnyertük az öröklétet.

Elmélázok, s ilyenkor hallgatok
Az élet beszél, én hallgatom
Ellepnek a korai harmatok
Ajkaimra tápláló mondatok.

Ülök a keskeny padon
Örömömmel teli a vagon,
hogy múltamat elhagyom,
mert az élet egy vagyon.

Megtaláltam mit kerestem
Őszintén kell szeressem
Oly sokat dideregtem,
hogy ezt a célt vezessem.

A múltam csak zümmögés
A jövőm már csicsergés
Tűnődésből törődés
Születik a méztermés.

Andrea111

2018. január 28. 13:26

Posztharmónia

Hátrahagyott lépéseim alakja,
Menekülni rohanva,
Boldog puszta színeit elpusztítva,
Kutatom nyugodalmam.

Mellemen viselem társaim kínját,
Bordám roppantja a lánc,
Nem nekem való eme kinti másság.
Ők miért bántják egymást?!

Kiszakadok én e nyomasztó közből,
Szökve elmém ködéből,
Egy rengeteget látok magam előtt,
Siklik fölfelé fedőm.

Riaszt előbb, csak aztán vonzza lábam,
Befutok árnyékába,
Erőm békés nyugvását megtalálja
S lerogyok az ágyamba.

Pihegő testem adja szentelt vizem,
Kék árnyjáték fölöttem,
Szemtükröm égnek rojtos lepedője,
Meredve bámul bele.

Átveszi ütemem a Föld ritmusát,
Két anyag nem kettő már,
Leszakadván minden emberi kínlánc,
Eggyéválik por s a hám.

Fényfátyol hullik néhai ágyamra,
Nem zord erdő mostanra,
Általa nyertem utat a nyugalomba,
Rátaláltam otthonomra.

Rony4

2017. július 6. 00:01

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

1923

Rony4

2017. július 5. 23:57

Pilinszky János: Apokrif

1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

domolki-borbala

2017. április 6. 21:49

Radnóti Miklós: Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra –
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

(1944. május 19. )

Címkék: Társasalom>Bűn; Lélek> Reménytelenség

ttibor01

2017. február 2. 16:07

Tóth Tibor Albert

Visszatérés

Tízezer láb magasságból kihajolva nézem,
Ahogy a nap lemegy s megjelenik az első csillag az égen.

Narancsba borult az ég alja ott valahol távol,
S mi megyünk a holnapba s múlunk el a mából.

A felhő óceánjának naplementje egy halvány piros-narancs ér,
Addig az éjszaka üldöz minket, s utóbb majd utol ér.

S gépünk ég és föld között inogva s rázkódva halad,
És hasítunk tovább a sötét éjben kigyulladt csillag csillár alatt.

S míg idefenn minden fakó és békés maradt,
Addig alattunk a víz-föld-levegő nyüzsög a felhő paplan alatt.

S az utunk végén a ég tetejéről lefelé szállva
Jelenik meg a város, mint hatalmas égő máglya.

adamdudas

2016. november 1. 22:23

György László

Fura szerzet az ember

Értsétek meg
végre már
törékeny
az igazság
mint az üvegpohár

ember
ember felett
ember
dolgok felett

igaz szívvel
ítéletet
nem tehet

emberségünk
naponta
megalázzuk
a történelmet
csak magyarázzuk

a látókra
igazat-akarókra
költőkre
s egyéb írástudókra
ezredévek óta már
Cassandra sorsa jár
hiába feszítette
keresztre
magát
a múlt
jelenünk ebből
mit sem tanult

értsétek meg
végre már
törékeny
az igazság
mint az üvegpohár

fura szerzet az ember
csodákra termett
de parancsra
sárba fekszik
megöregszik
és nem mer hinni
a csodákban
fél a sötét szobában
Istenhez menekszik

hogy űzné el a sötétet
és nem is sejti
hogy Istenről
már rég lekésett

fura szerzet az ember
rombol és teremt
égig ér a vágyban
de saját magában
a legszebb csodában
hinni nem mer
szánnivaló
s védtelen
miként a meztelen
csiga

hagyja hogy álmait
hétköznapokká tapossák
szivárványszemét
szürkére mossák
s lenyessék szárnyait

fura szerzet az ember
teremthetne egy új világot
emberszépet nagyszerűt
de meghal inkább
mert az egyszerűbb...

adamdudas

2016. november 1. 22:08

József Attila

Nem emel föl

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
Tudod, szivem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom