Társalgó

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Sirius

2017. augusztus 11. 12:32

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Sirius

2017. augusztus 11. 12:22

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Sirius

2017. augusztus 11. 12:11

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Rony4

2017. július 6. 00:01

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

1923

Rony4

2017. július 5. 23:57

Pilinszky János: Apokrif

1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

domolki-borbala

2017. április 6. 21:49

Radnóti Miklós: Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra –
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

(1944. május 19. )

Címkék: Társasalom>Bűn; Lélek> Reménytelenség

ttibor01

2017. február 2. 16:07

Tóth Tibor Albert

Visszatérés

Tízezer láb magasságból kihajolva nézem,
Ahogy a nap lemegy s megjelenik az első csillag az égen.

Narancsba borult az ég alja ott valahol távol,
S mi megyünk a holnapba s múlunk el a mából.

A felhő óceánjának naplementje egy halvány piros-narancs ér,
Addig az éjszaka üldöz minket, s utóbb majd utol ér.

S gépünk ég és föld között inogva s rázkódva halad,
És hasítunk tovább a sötét éjben kigyulladt csillag csillár alatt.

S míg idefenn minden fakó és békés maradt,
Addig alattunk a víz-föld-levegő nyüzsög a felhő paplan alatt.

S az utunk végén a ég tetejéről lefelé szállva
Jelenik meg a város, mint hatalmas égő máglya.

adamdudas

2016. november 1. 22:23

György László

Fura szerzet az ember

Értsétek meg
végre már
törékeny
az igazság
mint az üvegpohár

ember
ember felett
ember
dolgok felett

igaz szívvel
ítéletet
nem tehet

emberségünk
naponta
megalázzuk
a történelmet
csak magyarázzuk

a látókra
igazat-akarókra
költőkre
s egyéb írástudókra
ezredévek óta már
Cassandra sorsa jár
hiába feszítette
keresztre
magát
a múlt
jelenünk ebből
mit sem tanult

értsétek meg
végre már
törékeny
az igazság
mint az üvegpohár

fura szerzet az ember
csodákra termett
de parancsra
sárba fekszik
megöregszik
és nem mer hinni
a csodákban
fél a sötét szobában
Istenhez menekszik

hogy űzné el a sötétet
és nem is sejti
hogy Istenről
már rég lekésett

fura szerzet az ember
rombol és teremt
égig ér a vágyban
de saját magában
a legszebb csodában
hinni nem mer
szánnivaló
s védtelen
miként a meztelen
csiga

hagyja hogy álmait
hétköznapokká tapossák
szivárványszemét
szürkére mossák
s lenyessék szárnyait

fura szerzet az ember
teremthetne egy új világot
emberszépet nagyszerűt
de meghal inkább
mert az egyszerűbb...

adamdudas

2016. november 1. 22:08

József Attila

Nem emel föl

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
Tudod, szivem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

adamdudas

2016. november 1. 21:54

Juhász Gyula

Néma jajszó

Ó boldog az, ki idejében elmegy,
Mikor remény ég még a homlokán
És úgy néz végig napjai során,
Mint arcélén egy győzelmes seregnek.
De jaj annak, ki él még s már halott,
Előtte semmi és mögötte minden,
Keze remegve babrál egy kilincsen,
Amely kinyitna egy vakablakot.
Barátaim, ne nézzetek ma engem,
Ki az üres és süket végtelenben
A semmit várva vergődöm magam.
Imádság, átok, minden hasztalan,
A jóság és a szépség sírva néznek,
Hisz nemrégen még a szívemben éltek.

adamdudas

2016. november 1. 21:52

Pilinszky János

Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.

MrMojoRisin

2016. október 14. 00:00

B. Radó Lili: Ünnep

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,
tiéd lelkem szivárványos zománca,
tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

versetkeresek

2016. június 14. 18:53

versetkeresek
Ki ismeri az alábbi verset, nem tudom ki írta. Nincs meg a könyv
első lapja. Régebben élt költő lehet.

Temetőben
Ha kint jársz a temetőben,
Látogasd meg síromat.
Egy kopár sírhalom van ott,
ahol alszom álmomat,
nem ültetett nefelejcset,
kit szerette, elfelejtett
a hűtelen örökre

A hajnalnak harmatcseppje
nem csillog a fűszálon,
rögös hantom fa-emléke
alatt, mily szép az álom
nincs koszorú, nincs egy fűszál
olyan puszta, olyan kopár,
mint éltem volt nélküled

lenardjozsef

2016. június 4. 18:27

Lénárd József
Csak egy gólya van a fészekben.
Csőrében gally s igazit.
Egy lábon állva a tojót várja,
aki volt, az igazit

tarka

2016. június 1. 19:25

Rilitto Toth
Kicsiny lábamon járattad csápjaidat
Simítottad ajkad lenge tüzével lábaimat.
Suhintottad bőrömet, puhítottad ágyamat.
Elnéztem s felfaltad merengőn telt tálaimat.

Elfogadom

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ