Benedek Elek

Tavaszi ének

Isten áldott napja csak elmosolyodik:
Megmozdul a vén Föld s mindjárt tavaszodik.
Kibújik a fűszál s csudálva csudálja:
Hová lett Tél apó hófehér bundája.

Mi ez? Valóság-e? Vagy tán csalfa álom?
Imé, már bogárka mászik a fűszálon.
Tegnap még szendergett a Föld kebelében,
Ma már sütkérezik a Nap melegében,
Virágrügyek a fán már nem álmodoznak,
Áldott nap csókjára mind kibomladoznak.
Látom már, tudom már: két-három nap múlva
Valamennyi fa lesz virágba borulva.

Híre sincs, nyoma sincs a nagy csendességnek.
Pacsirta nótája száll a magas égnek.
Versenyt énekelnek a dalos madarak.
Ez a legszebb verseny. Nincs miatta harag.

Zümmög a méhecske. Futkároz a hangya.
Lót-fút, serénykedik. Nem hallik a hangja.
Szeretném hallani. Nem hallok semmit sem.
Ne búsulj, kis hangya! Hallja a jó Isten.

Megtelt a határ is szántóvető néppel,
Vidám arcú gazda eke után lépdel.
Szíve meg-megdobban édes boldogságtól,
S imát küld az égbe dalos pacsirtától.

Én is a kertemben elbűvölten járok,
Reám mosolyognak csudaszép virágok.
Hosszan nézem a fák szép virágos ágát,
S áldva magasztalom Isten nagy jóságát.

Áldom, Isten, áldom a te szent nevedet,
Kinek egy szavára a Föld felébredett.
Ki ha nem akarnád: madár nem dalolna.
Ez az egész világ olyan néma volna!

Áldom, Isten, áldom a te szent nevedet!
Te ébresztéd fel a szendergő rügyeket.
A Nap mosolygása a Te mosolygásod,
A mi szépet látok, a Te alkotásod.

Minden a Te műved: az Ég, a Föld, a Nap;
Hogy a merre nézek, virágok nyíltanak.
Te ékesítéd fel az egész világot.
Legyen a Te neved mindörökké áldott!