Versek a háborúról
Szegény legény vagyok,
Nincs semmi vagyonom;
Szivem sem az enyém,
Rég birja galambom.
Csüggedt unszolók, vert, öreg fiúk,
Tépett hitü szentek,
Hivásotokat sírva köszönöm:
Nyakunkon tartja lábát még bakónk
S ti hörögve is háborut üzentek.
Hogy üdvezűljön egykoron,
Ha gyermek született,
Templomban rá békés kezek
Hullatnak szent vizet...
Hej, mi az itt, ház vagy kunyhó,
Vagy csak olyan vakondtúrás?
Gyönge vályogoldalának
Elég volna egy-két rúgás.
Bóbiskolván lehajtott kardomon
Mint a piros vér a fehér havon,
Visszáját úgy virítná szerte
Énem, e legnagyobb nagy-hatalom.
Miska huszár a szakácsnét
Sej-haj, kerülgette váltig.
Csak egy csókot kunyerált, de
Sej-haj, nem jutott odáig.
Ha szíved a hazáért
Ugy lángol és eped,
Hogy vérező keservek
Miatt majd megreped...
Huszárkaszárnya állt a téren,
Ott állt a nagy kaszárnya, kérem,
S ki szembe nézett, láthatott
Két csöpp kis ablakot.
Kint sétáltam egykor mulattomból este,
Szemléltem a holdat s vérpatakot feste.
Kérdém, mit jelent ez, mondja meg valaki,
Melyre felelének az égnek alaki:
"A franc hőssel leszen háborútok néktek,
Majd a félelemtől tűz nélkül elégtek."
Igy megrongáltatik mostan Magyarország,
Hogy sok idő kell, még majd azt helyrehozzák.
Tüzes verejték marja ki az orcánk,
Ha elbágyadna mellünk és karunk -
Evoé szent perc, dörgedelmes óra,
Mi most győzni vagy halni akarunk!
A szép fényes katonának arany, gyöngy élete...
A szép fényes katonának
Arany, gyöngy élete,
Csillog, villog mindenfelől
Jó vitéz fegyvere;
Szép élet!
Most a Mezőn mindenki veszt
S vér-felhők futnak szabadon
S hű csapatomat most leltem meg,
Most leltem meg a csapatom,
Az Életből kikényszerültet.
Mindig gyilkolnak valahol,
lehunyt pilláju völgy
ölén, fürkésző ormokon,
akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
Húszéves testünk olyan fáradt
a rossz ágytól s a rossz kenyértől,
olyan messze estünk a fénytől.
Költő vagyok és katona!
Ugy rendelék az istenek,
Hogy szivemre és vállamra
Nehéz terhek feküdjenek.