Tóth Árpád

Szeptember

Szúró zaj sír a légben, az utakon, a szél
Arcomba mintha fájó cserepeket söpörne,
Az ég kék fedelét egy zord ütés betörte,
Oly vak fényű az utca, oly baljóslatu mély.

És kinn a fák alatt, ott is valami titkos
Bűn sejlik, szőke lombon rőt foltok éktelenje,
Ó, jaj, véres kezét a síró lombba kente
Valami óriás, valami szörnyü Gyilkos...

Ne menjetek tovább, egy sárga hulla vár fönn,
A tisztáson a Nyár fekszik holtan, hanyatt,
Fejéről elgurult a víg szalmakalap,
S ruhájából komor szagokkal száll a párfőm.

Melléről messze még egy harsány szín ragyog,
Az utolsó virág tán, mit gomblyukába tett,
Vagy tán a tőr nyele, mely gőggel felmered,
És konok smaragd fénye a bús légbe fagyott...