Az elmúlt egy hónap új versei
Sorsunk az, hogy soha sem
Lehetünk egymásé;
Lassan elhervadok én,
Te meg leszesz másé.
Nem hiszek én senkinek
Itt az egész világon,
Minden megcsalt, ki csak élt,
Szeretőm és pajtásom.
Milyen ifjú valál
Még nem rég ideje,
Arczod vidám, piros,
Hajad meg fekete.
Megy vézna fenyővel a hóna alatt
a sárban szegény; kalapja körül a
kedve leng ijedten, mint nyáron, sárló
tehénnek feje körül a méla bánat!
A bokron nedves zűrzavar,
a tegnap még arany avar
barna sár lett a fák alatt,
férget, csigát, csirát takar,
bogárpáncélt, mely széthasadt...
Az én lovam kesely lábú paripa,
Szij hátú pej, csillagos a homloka,
Ha rá ülök, hej be szép a járása!
Aki meglát, egy nézéssel nem hagyja.
Csikós volt az apám,
A fia is az lett,
Csináltatott nékem
Fakó kantárt, nyerget.
Feledsz, feledsz, elfeledsz már,
Nem is gondolsz én reám;
Kivetettél a szivedből,
S azt hiszed: hogy méltán.
Rút tömege önző embereknek,
Mind azt nézik: hogyan éljenek meg!
Mennyi csúszás, kapzsiság, alázat,
Látásától szivem ugy fellázad.
A föld alól feljött a fa,
mert ott örök az éjszaka,
Az éjszakából felrohant
és most virágzik boldogan.
Ismeritek a lassan elmerűlő
Napot, anyánkat, édes jó anyánkat?
Óh nő, testednek gyönyörű
vonalai többé nem érdekelnek!
Csatába ment a fiatal vitéz:
Vagy diadalra, vagy halálra kész.
De nem talált
Se diadalt ő, se halált;
Mindössze csak egy seb jutott neki:
Egy percz müve! hanem e percz müvébül
Sok év mulik mig valahogy kiépül,
S még aztán is, holtáig, égeti.
Fehér szárnyú karácsonyi angyalok,
A mi lelkünk most nálatok andalog.
Kunyhókba és palotákba szánjatok,
Libegjen be észrevétlen szárnyatok.