Az elmúlt egy hónap új versei
A kertünkben voltam s a tarka őszre
gondolgattam, hogy íme, nemsokára
alárepűl a viruló mezőkre
s kibontja szárnyait, mint büszke páva.
Egy jegenyeakác tövében álltam.
Nagy zizegő akác volt. Tetején
őrködött lángsisakkal s lángruhában
az utolsó sugárzó esti fény.
A földből jönnek az édesanyák.
Édesanya a szép szőke kalász is,
édesanya a lombos esti hárs,
édesanya az illatos akác is.
Egy két évben egyszer, egyszer
Összejövök még vele,
S bár életét összudúltam:
Nem vádol tekintete.
Oh! nem halt meg az én anyám...
Oh! nem halt meg az én anyám,
Nem halt ő meg, nem lehet,
Soha, soha meg nem halhat
Az ilyen nagy szeretet.
Lemondani, lemondani,
Könnyü nektek ezt mondani;
Oh az nagyon könnyü lehet;
Igy beszélni, szólni nektek,
De az én sok búm, könyeim
Boldogságot követelnek.
Csak tettetem az egész éltet,
Nagynak veszem a kicsiséget,
És mutogatom annak, ennek,
Hogy a játékok érdekelnek.
Oszolj el éji köd,
Ne född el a napot,
Hisz tőle ma sugárt
A föld nem is kapott
Pedig a kis virág
- Sugár - érted eped,
Hogy rezgő harmatán
Majd játszhasson veled.
Még itt a földön élt,
S már angyal volt neve,
Hisz' fénylő csillagot
Rejtett két szép szeme;
De a kedves elszállt
Csillagok honába,
Onnan tekint le a
Sötét éjszakába.
Ma reggel vakondot fogott a kedves,
hogy járt a réten a túrás fölött;
csak meséli most fekete, prémes
csudáját tenyerének s földi
illatokkal ideadja nékem
a kezét bolondos szagolásra...
Egy kácsa ölyvvel álmodott s most felriad,
totyog, farát mozgatja, meg-megáll,
majd hármat hápog és elalszik ujra,
de már a pelyhes csöndet szertedúlta.
A mécsvirág kinyílik
s a húnyó láthatárnak
könyörg a napraforgó;
a tücskök már riszálnak,
odvában dong a dongó
s álmos kedvét a bársony
estében égre írta
egy röppenő pacsirta...
Napról napra szebben nevet
A Nap tiszta arcával;
Sokkal sűrűbb árnyékot vet
A zöld erdő fájával;
Sokkal drágább a sík mező
Gazdagító javával;
Sokkal lágyobb a hűs szellő
Lengedező szárnyával.