Versek a természetről
Örömmel nézek rátok
falusi házak előtt
virító haszontalan kertek,
ehéz por alól is nevető
virágok.
Virágos kertemnek legszebb ékessége,
Szememnek, szívemnek nagy gyönyörűsége,
Megbűvölten állok, hogyha reád nézek,
Szívem megigézed.
Sivár, unalmas tájék! - lázadoztam,
Itt szépre ember ugyan nem talál!
Mily rút az a két vén rekettye ottan,
S mily szótlan az ér...
Lótusz-virág, lótusz-virág,
Szent kelyhedet megcsókolom, lásd,
Aztán felhőzni kezd a lelkem,
Aztán keserű záport hullat,
Lótusz-virág, lótusz-virág...
Leesett egy magszem. Picike, sárga.
Nem kősziklára s nem a járdára,
Öleld magadba fekete föld karja,
Forróság ne érje, hideg ne marja...
Végtelen békében megfürdött kék hegyek
Suttogták csendjüket felém...
A víz mellett találtam egy csigát,
házatlan volt és kék, mint az ibolya.
Megfogtam és a patakba tettem.
Egy kiálló száraz kis kődarab lett a börtöne.
Viruljon lobogónk, bomoljon mint a rügy, tavaszi kedvünk
sírokkal hintett földünket mindennél szebbnek lássa.
Minden rögöt bontó szirom örök jel itt, hol életünk
Tejút lengése vagy csillag futása.
Erdők hüs vonalán alszik a március.
Távol a könnyű világ, füstöl a százszavú
szél és a csipogó táj féle száll puha
szárnyakon, ábránd kergeti...
Becsukja szemét most a ház,
Benne már csak a csend vigyáz,
Elmúlt a nyár.
Ég azúrja, őszi napsugarának
sárga selyme, lengedezz!
Vágyaim viharvert csolnakának
üdvözítő tenger ez.
Benne csendes búval ülök
és a messzi part felé repűlök,
arra küldöm énekem.
Rózsa, húgom, alázd meg a fejed
A gőg után, mosolyt se dobj a rögre,
Elmúlnak im az ónarcú ködökbe
A mályvaszínű nyári reggelek...
Eljött a tél s rossz napjaid,
Befagytál, szép folyó!
Jégláncz szorítja testedet
S fehér sírtakaró.
A nyájas ősznek vége, vége!
Lehervadt kertem minden éke.
Dértől feherlik bokra, fája,
Dalos madár nem száll le rája
Nem száll le rája.