Versek a természetről
Nem telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák,
szelek szelíd harangjai!
Századokig bámulnám, mint seper át a vidéken
a lombot űző szélroham.
Még fagy öleli föld felületjét,
De mozdul az élet.
Az első sugár
Szinesre szövi mezők szövetjét,
Már utban a sok dalos madár.
Az orra hegyorom.
A szája örvény.
Szemei tengerek.
De sohsem rengenek,
Csak néznek merőn, rebbenéstelen,
Bennük összefoly mult, jövő, jelen.
Forog égő kereke,
szép színes kereke.
Most gördül fel az égre,
a nyár utolsó fénye.
Még szól a tücsök, de már nem soká,
Átadja csöndes birodalmát.
Oly nesztelenül tűnik el,
Mint szeptember s a hulló levelek.
Ülve a karosszékben,
Ma legelőször néztem
Szemközt az utcasort.
A tekintetem rátévedt egy fára:
Nini még most sem sárga.
Az Ősz leült a diófánk alá
és hátradőlve pihen a padon,
öreg zenész, derűsen, szabadon.
Szolgálóim szürke pókok,
Fonjatok gyorsan serényen,
Hogy a fátyol lenge fátyol
Még vasárnap készen légyen.
Homály volt, mert az ég szinét
eltakarták a lombok.
Csak néha láttam fent a kék
hullámu égkorongot.
Oly lázasan ragyog a lomb
árnyékos mély szeme!
Oly mély, hogy szinte tántorogva
tekintek már bele.
Bezárta lelkem templomát
a fákat altató homály
és most nem zeng belőle dallam.
Három rózsabimbó
Nyílik a szobámba -
Pohár-vízbe nyílik.
Hogyha szívem tisztább
Illatuk lehatol,
Lehatol a szívig.
Ólomszürke égből
Nagy hópelyhek hullnak
Lassú tapadással
Egymáshoz simúlnak.
Tavaszi nap, korai nap
Süt a zöld erdőre,
Sűrü erdő, fenyü erdő
Halavány lesz tőle.
A bérctetőn a hófehér gyopárka
Vágyódva néz a termő völgybe le,
Hol lágy szellőben ért kalász hullámzik
S a rét ezer virággal van tele.