Gyászoló versek
Fölkerestem drága sirját,
S odaérve, földre hulltam,
Hideg márvány-keresztjére
Csókjaim közt leborultam.
Egy zászlót lengetett a szél
az épület magas oromján.
Felhőtlen volt az őszi ég
és tiszta kék vizében
ott hánykolódott a zászló mogorván.
Még itt a földön élt,
S már angyal volt neve,
Hisz' fénylő csillagot
Rejtett két szép szeme;
De a kedves elszállt
Csillagok honába,
Onnan tekint le a
Sötét éjszakába.
Megsárgult a temetőben
Ákáczfáim lombozatja:
Merre fú az őszi szél, hogy
Nem ragadja, nem ragadja?!
Az árva érti árvák könnyeit, -
Miként ha árnyék leng virágos ágyon,
Téged, leány, sötét lepel borít.
A temetőkertben új sír domborodik,
Alatta a legigazibb
Barát porladozik.
Kik rég előre mentetek,
Apám, anyám, s ti jó barátok,
Szárnyam suhog, már fönn lebeg,
De hol találhatok reátok?
"Pál gazda, hejh Pál gazda, mit búsul kend?"
"Ne kérdezze, jobb volna már oda lent."
"Ej hiszen most minden éled, tavasz jő!"
"Tudom, tudom... fiam sírján virág nő."...
A hódmezővásárhelyi "vigasz" c. emlékkönyvbe
Olyan közel hozzá, olyan messze tőle,
Én e sivár földön, ő a temetőbe',
Én e süket zajban, ő az örök csendben,
Én siralom völgyén, ő csillagos mennyben...
Kiszáradt kebled tengere,
És a' földi érzetek
Drága gyöngyei, - a' halál
Által összetörettek...
Körülöttem éljenezve
Zúg az ember-áradat;
Űzöm, hajtom a sikert, mint
Agarász a gyors vadat.
Játékszerül hogy csillagot
Mennyről atyád nem adhatott,
Sírtál, te kis fiú, sokat;
Kicsiny szíved rá megszakadt!
Kölcsey szunnyadoz itt, ki mig élt, virraszta honáért
És ébreszte magyart lánglobogásu dala,
Szenv és munkatürés volt élete, sejtelem inté...
Virt temetőjében mely sírhalom őrzi Barótit,
Kérdni hiába fogod, dőlt feledésbe helye.