Versek az időről
Mikor habozván, szilajon,
Egyik kézről másikra jár,
Miért ürül ki oly hamar,
Miért ürül ki a pohár!?
Él, él az ember, küszködik,
Ezer gond- s bajba ütközik.
Fárad, tesz, használ, sokszor alkot,
Átküzd sok meddő hosszú harcot.
Hogy a hajnal mit hoz nekünk,
Ne tudja senki azt!
Szívünk titkával bízzuk meg
A viruló tavaszt.
A véghetetlen örökkévalóságról
Igazságszerető, te tudós Számvető,
Járulj elő téntáddal:
Fizetést nem szánok, csak amit kívánok,
Jedzegesd fel pennáddal.
Égbeszökő karcsú kő-derekát
Ölelték véreskarú századok,
Ernyedten engedték el azután
S félve: dörgő robajjal dőlni fog.
A sötét utcán lámpafények.
Az égen izzó csillagok.
Szívemben mindig új remények,
Az élet útján ballagok.
Úgy hömpölyögnek a napok,
mint a folyók hullámai,
s hiába állják útjukat
a városok kőházai:
átsuhannak a tűzfalon,
előttük nincsen semmi gát
s hamuval hintik be a mély
szemek merengő sugarát.
Emberélet! Feltünik itt-ott egy alakja
Templomban, vásártéren, magányos utakon, mezőn,
Imádkozik ez, szánt amaz, ez szenvedő beteg,
Az már nyugszik virágos terítőn.
Magyar prédikátor Szt. Gallenben
A templom - döbbentő szó - : ezeréves.
A hujrázó vad lovasokat látta.
Perzselve, dúlva áradtak idáig
És a világot hajtották igába.
Egyszer volt, hol nem volt -
Mi van szép a múltba?
Hogy vissza nem jöhet,
Hogy idejét múlta!
Áll a kerék, s már mindíg állni fog,
Körülötte málló malom-romok.
Ott van a tengersík róna közepette,
Haragos századok harczolnak felette,
Az lerontá tornyát, ez fergetegével
A templomhajónak hátulját dönté el.
Nyarat mutatnak még a hiu lombok,
de érzed-é, mit mond a szél?
A koraősznek sárga homlokára
már hulldogál a falevél.
Itt, mésszel írva
Erdőtalajába,
Az útközépre,
Fehér festékkel, hogy mindenki lássa:
Kampóskereszt.
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
Te tudod: az örök seb mese csak,
Egy seb ha nyílik, a másik heged,
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
A perced ír, az órád irgalom,
Az éveid csupa szent sebkötések,
Vezess, vezess, mi követünk vakon.