Sorsról szóló versek
Jó emberke Ádám gazda,
De van is szép áldás rajta:
Van egy fürge felesége;
De még ezzel nincsen vége.
Nézz körül az emberek világán,
Úgy van, ahogy meg van írva régen:
Mindörökre megfogant a vétek,
Mindörökre elveszett az Édes.
Ki Pesten kávéházba jár,
Az öreg Berkovicsot ismeri,
Ki sorsjegyekkel, gombokkal s egyéb
Árúcikkekkel jár be, ki.
Ha kérdezik, a termés megérett,
Acélos-é már a kihulló szem,
Nem válaszolok, lehajtom fejem,
S belül a kín forró tüze éget.
Föld egy-egy fiának
Csak öröm a kenyere,
Mig asztala másnak
Tisztán búval van tele.
Nekem is van bőven
Búm, mig az örömben
Vagyok templom egere.
Hej, mi az itt, ház vagy kunyhó,
Vagy csak olyan vakondtúrás?
Gyönge vályogoldalának
Elég volna egy-két rúgás.
Néha tudatom mélyein
Vadul fellobban a homály,
Mint a villámok kénköves
Fényében egy fekete táj.
Egy részeg ember fekszik a síneken,
A bal kezében tartja a butykosát
És hortyog. Alszik hajnali hívesen.
Az Éj az úton most üget el tovább.
Tán téged göngyölget a sorsom
Reggelillatú, tiszta gyolcsba
Sok fülledt pendelyek után,
Miket szaggattam tehetetlen.
A mi fának - szomorufűz,
Ami tüznak a bolygótüz,
Ami víznek a köny árja,
Emberek közt az az árva.
Ha megdördülnek a magas egek,
Mikor a föld négy sarka reng-remeg,
S az isten szava ítéletre hív,
Vért gyöngyöz a szem és szakad a szív.
Ne nézze senki, hogy s mit szenvedek,
Nem kirakatnak vagyok én beteg -
Megverhet a sors, de le sose ver,
Pofonvághatnám, aki szánni mer!
Ne nyomozd, a mit nyomozni
Nem szabad halandónak,
Az ég végedet elhozni
Hol s mikor tartja jónak.
Sorsának kusza selyemgombolyagját
Gyöngédtelenül markolták a párkák...