Búcsúzó versek az élettől
Hogyha meghalok galambom,
Keresd ott kinn a sírhalmom,
Keresd, míg meg nem találod,
Ne sajnáld a fáradságot.
Belenézek az éjbe, mely elnyel,
Belenézek.
Jön-e hajnal az éji homályra?
Vagy mint a nap esti sugára
Elenyészek?
Éjfélkor jön az álom-fickó,
Kevés szavú, rossz szemü, fürge.
Dobol egy fekete koporsón,
Táncol bolondul a kezein
S röhögve mondja: "Ülj le, ülj le."...
Ki ver fel súlyos almomból,
Óh! nézd meg jó anyám!
Ki zeng oly édes dalt nekem,
Ily késő éjszakán.
Isten hozzátok szép, erdős hegyek!
Már nemsokára én is elmegyek,
S többé viszont nem láttok!
Amíg ti rüggyel lesztek majd tele:
Hervadtan hullok pihenőmre le.
Hegyek, isten hozzátok!
Halál-Úr jó szomszédom volt
Magamat s mást ijjesztgetőnek,
De, jaj, a csontváz-kupolák
Fejem fölé ívelődnek, nőnek.
Pajtás, igyunk, vad a világ,
Setét kohóju hámor,
De édes kert a szerelem,
S szelíd lugas a mámor,
Legyen ma társunk Bacchus úr
S a rózsásfürtü Ámor!
Először napokat számoltunk.
Azután hetek következtek.
Már félév lett a hónapokból,
- De mi lesz, ha majd évek lesznek?
Kiáltsák be a zengő Űrbe:
"Nagy vendég van most indulóban,
Ki turkált minden szépben, jóban
S most vetkőzi az életet."...
Magyar akácnak érett táskája
Vagyok talán
S magot-hullajtó, nagy megadással
Szóródjak át víg másoknak falán:
Talán ez a sorsom?
Meghalni... ifjan... Nem. Nem akartam.
Szerettem a dalt, és a fényt,
A melengető napot, két csillogó szempárt.
Kegyes Isten! minő nagyok
Szent csudatételeid!
Mely által láthatatlanok
A te végezéseid!
Meghalni, ah! mily méla ábránd
Lepett meg titkosan...
Legyen szép, csöndes május-alkony,
Mint aminő ma van.
Vegyétek és egyétek, ím a testem,
amely tiérettetek töretik.
No tudjátok meg, hát elestem!