Versek a halálról
Meghalt és eltemették...
Levitte a betegség
a föld alagútjába, hol
pihenőre hajol.
Minek születtél, drága kisleányom,
szegény kis gőgicsélő áldozat?
A hó már piszkos volt az utcán,
angyali lelke barna lé
reménytelen ködébe fulván,
ömölt a csatornák felé.
Eljött az újév: arcát hó takarja
s az emberek - imbolygó néma pontok -
ide-oda futkosnak a havon;
eljött az újév gördülő hatalma
s ködében millió új fájdalom.
Már nemsoká melengeti a hátam,
mert nemsokára meg fog halni.
Csodálatos lesz a nyugati ég,
olyan szivárványos festmény lesz,
hogy a szívem is bele fog nyilalni.
Rossz csontjaimra rákarcolta
képmását torzul a halál.
Fölfeslik árva tagjaim férce,
a csönd már a kapuban áll.
Embert kisérnek csendes nyughelyére,
El nem borúl vidám pillantatom -
Öregnek szól a bánatos karének;
Megnyúgodott kebellel hallgatom,
Reá szivemnek lassu hangja kél:
Hogy is ne hullna őszkor a levél?
Megsárgult a temetőben
Ákáczfáim lombozatja:
Merre fú az őszi szél, hogy
Nem ragadja, nem ragadja?!
Falu végén egy dombtető,
Rajta nyugszik a temető;
Keresztekkel telistele,
Sokat temettek már bele.
Kik rég előre mentetek,
Apám, anyám, s ti jó barátok,
Szárnyam suhog, már fönn lebeg,
De hol találhatok reátok?
Ez a világ egy puszta sirverem,
Az enyészet gyász sirboltja,
Mely életet terem
S az életet kioltja.
Ó, én nem a halált átkozom!
Szent a Halál!
Én nem felejtem el soha egy halott drága arcát!
Mosolygott.
Én vagyok a szent csudáló,
én vagyok a szent tudatlan,
én vagyok a virrasztó csend
a pillanatzuhatagban.
Míg jobb időkről álmodik lakója,
Vedd a kunyhónak éjjel útadat;
Az inség négy falát lakattal ója,
Hűséges őre fölkel s megugat.