Öregedésről szóló versek
Nem csuda, ha nem félsz meghalni, a halál
Nem újság előtted, már kétszer meghalál.
Őszi idő, - alig jöhet fel a nap,
Fészkeikből elszálltak a madarak;
Boldog, a ki szerettivel elrepül -
Egy kínos csak: ugy maradni - egyedül!
Egyedül!
Egy zászlót lengetett a szél
az épület magas oromján.
Felhőtlen volt az őszi ég
és tiszta kék vizében
ott hánykolódott a zászló mogorván.
Nézd! hogy folynak gyors szökéssel,
Eggyes titkos sietéssel
A pataknak vizei:
Igy mulnak el gyorsasággal,
Szemfényvesztő nagy hivsággal
Az embernek idei.
Húsz esztendős vagy, s még sem szép,
Harminc, s még sem erős és ép,
Negyven, s még sem érett eszü okos...
Eltöltött engem a szomorúság,
Mint poharat az ital:
Mért nem lehetek nagyon öreg,
Vagy nagyon fiatal?
Anyám -
A gesztenyék ezergyertyásan állanak.
A nap öléből omló aranysugarak
Eloszlatják az égről, íme, a borút:
Anyám - csak mi leszünk örökre szomorúk?
Már jó utat bejártam,
Térdig kopott a lábam,
Hej, Élet, hallod-e?
Vadont jártam sokáig,
S nem rózsában bokáig,
Még nem sokallod-e?
Aranyserlegből lángzó kéjitalnak
Vad mámorát habzsoltam hajdanán ...
Dehogy maradnék veszteg,
Mihol minden napomon
Drágaságokat vesztek
És nincs mit féltenem.
"...és úgy vagyok, hogy sehogy sem vagyok
És fáj, hogy nem fájnak eléggé
Dalaim, a megdalolt dalok
S kínjaim, a megszenvedett kinok.
Im, a tavasz vége még el sem érkezett,
Már is a forró nyár heve következett.
Rólatok szóljon e vers, öregasszonyok,
szigorúszemű, nagy csontkeretű
pápaszemes nénék, kik dúsveretű
holmik közt éltek; régi, holt gyerekek
képeit őrzitek s naftalinos nagy
dobozoknak mélyén csipkét s szalagoknak
tengő rongyait; és gyanakvó, kemény
arccal jártok és komoly ruhátok...
Életük jaj, hogy elfutott,
hogy elsikkadt, hogy kárba ment.
Mosolyodban jégmezők csendje dereng,
messzenéző szemedből lopódzva
alkonyati suhanással bucsúzik a láng,
lépésed olyan megilletődött
mintha mindig templomok, temetőkert,
halk ünnepélyek közt járnál.