Öregedésről szóló versek
Rólatok szóljon e vers, öregasszonyok,
szigorúszemű, nagy csontkeretű
pápaszemes nénék, kik dúsveretű
holmik közt éltek; régi, holt gyerekek
képeit őrzitek s naftalinos nagy
dobozoknak mélyén csipkét s szalagoknak
tengő rongyait; és gyanakvó, kemény
arccal jártok és komoly ruhátok...
Életük jaj, hogy elfutott,
hogy elsikkadt, hogy kárba ment.
Mosolyodban jégmezők csendje dereng,
messzenéző szemedből lopódzva
alkonyati suhanással bucsúzik a láng,
lépésed olyan megilletődött
mintha mindig templomok, temetőkert,
halk ünnepélyek közt járnál.
Él, él az ember, küszködik,
Ezer gond- s bajba ütközik.
Fárad, tesz, használ, sokszor alkot,
Átküzd sok meddő hosszú harcot.
Csak egy tavaszunk van, egyetlen egy
és nincs, nincsen egynél több nyarunk.
Hogy fösvény némelly tettében
A természet, megismerem,
Mert az életnek kertjében
Csak ötféle virág terem:
Szelíd búzavirágokat
Ád a dadogó kisdednek:
Ártatlan liliomokat
A gyermeki kezek szednek.
1. Hétfő este
Immár a félelem sokszor sziven érint
és néha messzi hír csak néked a világ;
egyre régibb emlékként őrzik gyermeki
korod a régi fák.
Gyenge rügyek, halványzöld levelek,
Sorsomba negyvenedszer visszatérők,
Uj tavaszok, elvonuló telek,
Lemondva múlók, követelve kérők,
Kékségek, miknek hűse is meleg,
És meghalások, szürkeségbe térők -
Mit tudom én, mi az, ami ragyog,
Mit tudom én, ki az, aki vagyok!
Nagynéha még suhanva visszajár
Kísérteni egy álom-emlék.
Nagynéha még indulni készülő
És mennék, mennék...
Olyan, mint a diktált béke
Az öreg kor jobbkezére
Ráparancsolt nyugalom...
A nyomunkba minden emlék,
A szivünkbe minden álom,
A ma villámvonatáról:
Lehajított, ócska lom!
Fut az őz az őszi kertben
Rigó rikolt, jaj be kár!
Zúzmara sincs, szél se lebben
Mégis elfutott a nyár!
A nap lement. Borong az alkony,
Fáradt fejem már-már lehajtom
Pihentető álomra csendesen.
S miként a nap hányó sugára
Visszasüt még egyszer a tájra:
A múltba mélyed bágyadó szemem.
Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a lelkem,
Gondtalan vágy és vak remény.
Csépel az idő, hatalmasan csépel
S ahogy kiveri testem-lelkem szemét,
Kezdek megtelni balga bölcsességgel.
Hej Birike,
Birike,
Somodi Borbála,
hív immár az estike
kesznyéteni bálba,
estike illatozik
nemsoká fölötted,
menyasszonyi koszorúdat...