Gyászoló versek
Öntsed, öntsed könyjeid, oh,
Bús szemem!
Nincs olly bánat a világon,
Mint nekem.
Bebújok az ágyba. Lehunyom a szemem.
Azt est kormos arca mosolyog rám.
Felhúzom állig a takarót.
Kész vagyok, várlak, édesapám.
Temetésre szép koporsót szép szavakból ácsolok:
Ácsolok a bánatoknak sötét ébenfa-szavából,
Álmok hajló ciprusából, suttogón mit küld a távol,
S illatoknak cédrusából, melyből illatkönny csorog.
Az arcán fellegek árnyéka lengett,
hisz gyermekét nemrég vesztette el.
Kezében kapa volt, mellyel a hantot
akarta a gyomoktól tisztogatni.
Zöld hegysor alján, zöld hantu sirban
Hat drága megtört szív porladoz;
Virágot rája csak a tavasznak
Bimbófakasztó szellője hoz.
Még este barna színbe öltözött
A táj, eső szitált;
Mire a fényes könnyes reggel jött,
Zöld fátyolokban állt.
Betyár gyerek áll az utczán...
Betyár gyerek áll az utczán,
Azt sem tudja, minek áll ott,
Langyos szellő hoz elébe
Egy hervadt fehér virágot.
Egyiptomfölde örökös nyarában
Sugár pálmák árnyában ülök én.
Lelkem a mult, a szebb, dicsőbb után van:
- Szemem csodálva nyugszik remekén.
Jaj de búsan harangoznak Tarjánba -
Elhervadt a legszebb legény babája.
Három galamb húzza azt a harangot,
Ugy temetik a negyedik galambot.
Nevetni szívből újra megtanult.
S mert Nyár van még: a ruhája fehér.
De lelkében, a legbelső szobában,
Minden élőnél erősebben él
Az ifjú isten, aki tovaszállt,
Ki ajándékba kapta a halált,
Hogy férfi helyett csillaggá legyen:
Örök szépség és örök szerelem.
A 14-es villamoskocsi
Be gyakran hoz most erre kifele:
"Új Szt. János-kórház, végállomás."
Én csak átszállok ott. -
S átszálltál ott Te is.
Istent, Jézust nem sokat emlegetted.
Ha imádkoztál is: titokba tetted.
A holdtól féltél: megzavarta álmod.
Hidegen hagytak hűs csillagvilágok.
Szomoruság, méla bánat
Meglepte az egész házat...
Napok óta, hetek óta
Valakit úgy várnak, várnak.
"Ezek a képek? Az én képeim?
Jaj, nem érdemes rátekinteni:
Ezek az én nagy, fényes álmaimnak
Kis földi, félénk fél-testvérei.