Tóth Endre

Három madár

1671.

Galamb volt a szive
Zrínyi Péternének;
Magasan szálló sas
Volt benne a lélek;
Holló volt bánata,
Melyet rászállíta
Rabfészke férjének.

Repülj, galamb, repülj!
Monda galambjának,
Verdesd meg a rostját
Férjem ablakának...
"Mit izen szivének,
Szerelmes hívének -
Katharinájának?"

Elszállott a galamb...
Várja este, reggel;
Egy uton jár szeme
A vándor felleggel...
Várja, várja, várja,
De a láthatárra
Egy madár se lebben!

Eredj sasom! úgymond,
Menj te is utána;
Zörgesd meg a zárat
Zrínyim ajtajába...
Szabadítsd meg, mentsd meg
Árán mindenemnek,
A jók jóvoltára!

Föllebben a sas is,
Nap-magos az útja...
Oh hogy a reménység,
Mely a szivet bujtja,
Azt az utat - míg ő
Későn se tér elő -
Százszor is megfutja!

Szállj sebesen, hollóm,
Szóla végesvégre,
Férjem fogházára,
Zrínyim börtönébe!
Mondd el panaszomat,
Mutasd be gyászomat, -
Mit viselek érte.

S alig repülé át
A belátó ég-tért,
Széles sötét szárnynyal
Ím, mi hamar megtért!
S levél van alatta,
Melynek foglalatja
Bár ne szólna ekkép:

"Anna Katharina,
Én gyönyörűségem!
Megbocsáss, ha vala
Ellened vétségem.
Sírástól magadot -
- Midőn ezt olvasod -
Tartóztassad légyen!

Holnap tíz órakor
Bátyádnak és nékem,
Fejünk elvétetik
Kételenségképen...
Neked Isten, hívem,
Drágalátos szívem -
Minden jóval légyen!"

Tartja a levelet
Zrínyiné, olvassa
Napokig... hetekig...
Se vége... se hossza,
Míg mindent összevét,
Míg a kín elméjét
Csendesen kifosztja.

A galamb oda van,
A sas vissza nem tért:
Alig dobban szive.
Alig érzi lelkét.
Csak a holló szárnya,
Mi fehér arcára
Sötét árnyat vet még...