Versek az életről
A szememet én nagyon befogtam:
Semmi, semmi sem jó úgy, ahogy van.
Nyelvem elszáradt a hallgatásban,
Tört oszlop lettem a halogatásban.
Csak tettetem az egész éltet,
Nagynak veszem a kicsiséget,
És mutogatom annak, ennek,
Hogy a játékok érdekelnek.
Eltöltött engem a szomorúság,
Mint poharat az ital:
Mért nem lehetek nagyon öreg,
Vagy nagyon fiatal?
Nem búsulok. Többé ezt nem teszem.
Lantomon ne szóljon a régi dal.
Könnybe se lábadjon soha szemem,
Mit sem teszek olyant, mi búra vall.
Már jó utat bejártam,
Térdig kopott a lábam,
Hej, Élet, hallod-e?
Vadont jártam sokáig,
S nem rózsában bokáig,
Még nem sokallod-e?
Nem ugy van itt, mint minálunk,
Minden meg van itt forditva,
Kaputban jár itt a pásztor,
Aztán föld nincs, csupán szikla.
Nyáron hirtelen barnaság
Jön néha valahonnan.
Csupa nagy gyász a Föld s az Ég
S a szívem félve, reszketőn
Téli tempókra dobban.
Ott hangzik a nyelv varázsigéje,
S az életnek csalfa, hiu fénye
Olyan hűen felmutatva benne,
Mintha csupa igaz s való lenne.
Nagy Hídnak szép, támos hajói,
Ti, Életen ringva átvivők,
Ma nektek fogok gyónva gyónni,
Tegnapi és mai nők
És talán holnapiak.
A tenger, ez a sápadt részeg,
Ezüstlávát ivott.
Reszket a Föld. Bús ragyogásban
Várunk valamit s szörnyű lázban.
A pálmás part inog,
Vadkaktuszok összehajolnak,
Sírnak a jázminok.
Megfogyott az Ég esője,
Mint a régi magyar virtus
S olyan száraz a világ,
Hogy nem olthat már ezen
Még ezer akónyi bús vér.
Jók ezek a véres zavarok,
Szépek és megbolonditók:
Ha akarom, élek
S ha akarom: meghalok,
Jók ezek a véres zavarok.
Hogy fösvény némelly tettében
A természet, megismerem,
Mert az életnek kertjében
Csak ötféle virág terem:
Szelíd búzavirágokat
Ád a dadogó kisdednek:
Ártatlan liliomokat
A gyermeki kezek szednek.
Meggyóntam minden bűnömet,
elmondtam, miről más szólni átall,
vágyaim és félelmeim
piacra vittem taligával.