Kölcsey Ferenc

Éji temetés

Vész ébred, üvölt az éjjeli szél,
Házból az anyácska remegve kikél,
S karján csecsemővel ide s tova jár.
"Kebled csupa fagy;
Oly néma, sötét vagy!
Szép gyermekem alszol-e már?"

És alszik örökre, szíve körűl
Vérhabja sebének halálosan űl;
Sirt váj az anyácska, de melle szorong.
"Kész néked az ágy;
Ott fájdalom elhágy,
Hol végtelen álma borong."

Zöld lombok alatta, fenn puha hant;
Zúg a temetésre halotti harang,
Vad dörgeteg hangja borúlat egén,
S villám tüze gyúl
Bús fáklya világúl:
Irtózatos ünnepi fény.

Már éji siralma kelni nem int;
Menj, térj anya vissza, pihenj le megint,
S borzadva ha érzed az éj közepét,
Dúlt álmok után,
Kísérteti órán
Száll gyermeked árnya feléd.