Kerényi Frigyesügyvéd, költő és műfordító |
Nincs a szóban istenáldás,
Béke nem borúl reád:
Hogyha ingerlő leány mond
Nyugodalmas éjszakát.
Vad parancsok ellenére híve lett;
Fészke ing a tiltott szerelemnek,
Mint galambé omladék felett.
Mult időm eljátszott ének
Tündérgondolatja,
Vész s enyészik, mint ha dalnak
Hangját szél ragadja.
Minap egy piczin megyében
Útasember jártam én;
Fekszik a táj ormos erdők
Koszorúja közepén.
Embert kisérnek csendes nyughelyére,
El nem borúl vidám pillantatom -
Öregnek szól a bánatos karének;
Megnyúgodott kebellel hallgatom,
Reá szivemnek lassu hangja kél:
Hogy is ne hullna őszkor a levél?
Röppen a gép csörtető robajjal,
Vasbilincsből szárnyat önt az ész!
Még egy hangot küldenél utána -
Röppen. Hangod levegőbe vész.
Úri háznak tereméből
Elsuhantam én:
Nem való nekem tipegni
Drága szőnyegén.
Szavam halvány igen
Lezengni bájidat,
Leány tul tengeren -
Te fényes gondolat!
Megsárgult a temetőben
Ákáczfáim lombozatja:
Merre fú az őszi szél, hogy
Nem ragadja, nem ragadja?!
Az árva érti árvák könnyeit, -
Miként ha árnyék leng virágos ágyon,
Téged, leány, sötét lepel borít.
Elaludt a tónak ringatója,
Elaludt az esti szél,
Nyugszik a hab szőke kedvesével,
És hogy boldog, arról nem beszél.
Midőn csalatva álnokúl,
Vérző szived beteg
És benne vívnak égetőn
A sebzett érzetek...
Míg jobb időkről álmodik lakója,
Vedd a kunyhónak éjjel útadat;
Az inség négy falát lakattal ója,
Hűséges őre fölkel s megugat.
Néha én oly rögtön elborúlok
S napsugárt szemeidben sem lelek;
Elhullván a vidám kedv körűlem,
Mint letépett rózsalevelek.
Hamis egy tőr szépséged, leányka,
Hamis egy tőr, én belé akadtam,
S a sasoktól, kikkel szállni kezdtem,
Lenn a völgyben búgva elmaradtam.