Vigasztaló versek
Hallod a gyászt? A harangoknak
Zokogó hangját hallod-e?
Kérdezd szívedtől, kit temetnek?
Vajon ki halt meg: tudod-e?
Valaki az éjben
Kínos zokogással
Sorsát panaszolta...
Odaléptem hozzá
És így énekeltem...
Te édes gyermek!
Szemedben a könnyek,
Mint harmatcseppek,
Fényesen ragyognak,
Szép homlokodra
Sötét felhők jönnek,
Mély árnyat adva
Drága bánatodnak.
Oh simogasd meg gyötrött lelkemet,
Mikor epedve száll, sóvárg Feléd.
Kedvesét a téli földbe tették!
Jőnek majd ezer vigasztalással
Kik a vidám dalnokot szerették.
Írni! Írni! - erős hangon kiáltja rám valaki,
Ilyen erős parancsszónak nem jó ellentállani.
Ez a nagyúr, mint despota úgy lakik a lelkemben,
Parancsára millió sejt rezdül meg a fejemben.
A boldogság akkor jön, ha nem várjuk.
Fehér fátyla a lelkünkre borul.
Észre se vesszük, csak, - ha tovaröppent.
S akkor: siratjuk balgán, botorul.
Titokzatos, csodás tengerfenékre
Gyakorta vitt a gyermekképzelet...
Búvárnak lenni - igy gondoltam egykor -
Mesékbe illő boldogság lehet.
Kétségbe esem sokszor én is
A világon és magamon,
Gondolva, aki ilyet alkotott:
Őrülten alkotott s vakon.
Fehér lepke felhőtlen ég alatt,
Hagyd most egy percre a virágokat.
Oh ti, kiket nagy bú,
Nagy fájdalom ére,
Boruljatok a hű
Természet keblére!
Elriasztva, megsebezve,
Nem találva föl helyét,
Lelkem üldözött galambként
Megpihenni száll feléd.
Tavasz ébred a világon,
Bimbó fakad száraz ágon,
Zöld levél, virág lesz rajta, -
Ha az Isten úgy akarja.
Hosszú kínok, kurta kéjek,
Nagy küzdésre kicsi bér, —
Mégis, mégis szép az élet,
Sok gyönyörben lehet részed,
Mig utad a sirhoz ér.
Mesemondók, költők, álmodók...
A pásztor-sípon sír a régi nóta,
Meghalt a kedv, a pásztor-tűz nem ég...
A mesemondók elnyűtt szövőszékén
Nem kelnek-élnek vidám, új mesék.