Gyászoló versek
Galamb volt a szive
Zrínyi Péternének;
Magasan szálló sas
Volt benne a lélek;
Holló volt bánata,
Melyet rászállíta
Rabfészke férjének.
Vész ébred, üvölt az éjjeli szél,
Házból az anyácska remegve kikél,
S karján csecsemővel ide s tova jár.
"Kebled csupa fagy;
Oly néma, sötét vagy!
Szép gyermekem alszol-e már?"...
Magányos sír a keskeny, elhagyott
Völgyben, keresztje ferde már, veszendő,
De gyapjas hó a vállát - enyhe kendő -
Szelíden védi, s rojtul ráfagyott...
Kedvesét a téli földbe tették!
Jőnek majd ezer vigasztalással
Kik a vidám dalnokot szerették.
Erdő mellett, puszta szélén,
Ponyvasátor barna mélyén
Cigányvajda felesége
Sírva néz a siket éjbe.
Ismét itt vagy! Kies vidékünk
Vonz, hisz' megjött a kikelet.
Ismét mesélsz sok szépet nekünk,
Hogy hol töltötted a telet.
Mi lesz akkor, ha majd te távozol?!...
Veled megy illat, szin és napsugár.
Nem lesz tavasz, virág, dal, mind kivész
S a földre örök éjszaka borul...
Hamvadó tűz mellett ülök a szobában,
Álmodásra hívó csöndes félhomály van.
Fejemet lehajtva, álmodozni vágyom...
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.
Tavasz
Hajnal
Sugár
A menny
Legszebb tündér leányai,
Testvérid voltak o neked! -
Az uj tavasz zord térre száll,
Éjjelt...
Mese-zajlás volt. Még élt a Mese
S egy tavaszon én valakire vártam.
Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam,
Parthoz sodort egy illatos mesét,
Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat.
Sír-rí szegény Andris gyerek,
Arcán a könny csak úgy pereg...
"Édes anyám merre vesztél?
Kis fiad már rég keresgél?"...
"A tölgyek alatt", itt pihent Ő,
Lehajtva ősz fejét a költő;
Most ott pihen, hol örök csend ül,
A csendbe csík szent lantja csendül.
Itthon vagyok, haza jöttem,
Üdvözöllek szülőföldem;
Mely után e szív sovárgott,
Láthatom már rónaságod,
Szent szabadság képe te.