Havas Gyulaköltő, újságíró és kritikus |
De nekiszaladtam,
Jaj, de messze hagytam
Az anyámat, apámat.
Nagy fények remegnek,
Szépséges szemeknek
Éje alig ad árnyat,
Szomorú szivembe
Út már nem viszen be...
Hogy megpihenjek s feledjek és csitúljak,
eloldtam csolnakom s tengerre keltem.
Az erdős és vad szigeten kiszálltam
s a fák közt mentem s halkan énekeltem
és boldogan.
És hűs estére kelten
tisztásra értem és a hold elöntött.
Uzsonnáznak. Csendes, derűs szobákban
a délutáni napsugár a bútorokra ferdűl,
halványkék abrosz ringat sok rózsaszínű csészét
és apró kanalak ezüst virága szájukhoz ível
és barna kávéillat mindent bepermetez.
De szép volt, istenek! A vízbe lépett
és élveteg lehúnyta szempilláit,
a zengő fény elől szemét, a szépet
hogy védje, és a víz amint csillámlik
s elönti tündöklőn a messzeséget,
elnézte fájón, álmatag, sokáig.
A régi város merre, hol van,
- felette kék-e még az ég? -
hol ifjúságom eldaloltam?
Az esték sorra, fáradtan megjönnek,
minden nap újra egy szomorú vendég,
csak asztalomhoz ülnek, nem köszönnek.
Nagy örömet hirdetek néktek!
Tudom, hogy megtér hallatára
boldogságtok és békességtek.
Ó, egyed?li boldog óra!
A magányosság lobogója
lobog hajómon csendesen.
Már csillapúlt vizekre érek,
jobb életemnek napja ébred
és tündököl a tengeren.
Gondolsz-e rám? E régi megkopott
kérdést idézi most kiégett ajkam,
oly gyengéden és áhitattal s halkan,
mint imakönyvét a szegény kokott...
Ó, nem ez voltam én, higyjétek el,
szent isten, én nem ezt akartam!
Kiáltom, ha kiég is ajkam,
hogy hazugság az, amit énekel.
Vegyétek és egyétek, ím a testem,
amely tiérettetek töretik.
No tudjátok meg, hát elestem!
Mégis legjobb, ha egyedűl vagyok, igy éji órán
kószálni, várni, tán leszáll valami égi jó rám.
Ég azúrja, őszi napsugarának
sárga selyme, lengedezz!
Vágyaim viharvert csolnakának
üdvözítő tenger ez.
Benne csendes búval ülök
és a messzi part felé repűlök,
arra küldöm énekem.
Csend. Nagyon messze egy hegedű zokog.
Egy csillag leszalad.
A szívem ver. Hallgatom. Egyedül vagyok
a csillagok alatt.