 | Szenes Hannamagyar költő, brit ejtőernyős és izraeli nemzeti hős |
A természet csupa ellentét:
Nappali fény és éji sötét,
Kopár hegyek és virágos völgyek,
Piciny fűszálak, hatalmas tölgyek.
Meghalni... ifjan... Nem. Nem akartam.
Szerettem a dalt, és a fényt,
A melengető napot, két csillogó szempárt.
Most, most szeretnék valamit mondani,
Valamit, ami több mint a szó,
Tarkább a színnél,
Zengőbb a rímnél,
Amit nem mondott előttem millió.
Elmúlt évezredeknek és az
Utánam jövendőknek határán állok,
S ifjúságom perzselő csókjával
Megcsókolom Kineret örökkévalóságod.
Mentem keresztül a Margithídon.
Nem volt még este, csak alkonyodott,
A nap a hegy mögé már lebukott,
Levegőt hozott a Duna szele,
Budai illat is vegyült bele.
Boldog a gyufa, mely elégve szítja a lángot,
Boldog a láng, mely szíveknek mélyén lobogott...
Elmentél. Soká integettünk.
Hordárok lármáztak megettünk,
S mi néztük, mint tűnsz egyre el.
Zajongó, rengő, dübörgő hóra
Elkap a forgatagába.
Öröm és búnak
Hangjai búgnak
Ragad a ritmus varázsa.
Napról napra és percről percre
Folyton csak várni, lesni egyre
Betűt, sort, írást.
Először csak a fiatalok kezdték
S az öregek csóválták a fejüket
Mi lelte ezeket a gyerekeket
Hogy elvesztették a fejüket.