Versek a mindennapokról
Fujjad, fujjad, kis aranyom!
Ugy-e forró? Forró nagyon;
Meg ne égesse szácskádat,
Mert abból oszt' nagy baj támad.
Köszönjenek másnak mélyen meghajolva,
Nem irigylem tőle,
Kezitcsókolommal, akár kisztihanddal:
Nem kérek belőle.
Fut a gőzös nyílsebesen.
Pest felé fut egyenesen.
Szárnya nincsen, repül mégis,
Érzem, hogy repülök én is.
Alszik a puszta, mélyen alszik,
Közel s távol egy hang se hallszik;
Temetőkertnek némasága
Borult a havas pusztaságra.
Óh, szép téli esték, mikor a tűz pattog
A vén kandallóban,
Minden esték között a legszebbek vagytok
Gyermekkorom óta.
Zúg a vásár népe, mint kasban a méhek,
Itt hangos alku foly, ott csereberélnek,
Vígan múlat, a kit múlatni vitt szomja,
Halálosan teli a sok laczikonyha.
Vaszil gazda a Verhovinán,
egy félhold földje is van talán,
kukoricát vetett belé,
és ha istenke is úgy akarja,
puliszka télre bőven lesz az asztalán.
Nem gyújtok lámpát, nem védekezem
Jer hát boríts el őszi este
Sötét hullámod mossa szét a lelkem
Hogy ködbe, árnyba máljon szerte.
Az őszi köd paplant terített
Mezőre, rétre, fára, fűre.
A nótás nyárnak csendbe eltörött
Víg nótát zengő hegedűje.
Itt-ott megbújva dacol még a hó,
Mint félrebillent, összetört hajó.
De másutt táncot jár a napsugár
S az alvó erdőt csókkal illeti.
Darvak, gólyák költöztek először
Aztán indult a sok viziszárnyas,
Törik szélben már a száraz nádas
Kopasz fákon látszanak a fészkek.
Csend. Nagyon messze egy hegedű zokog.
Egy csillag leszalad.
A szívem ver. Hallgatom. Egyedül vagyok
a csillagok alatt.
Hogy látod szebbnek holdas házfalak
Sejtelmes árnyék-függönyét?
Mikor még tétovák a vonalak,
S az ágas-bogas csipkeszövedék
Meg-meginbolygatva s újrakezdve még
Úgy ing-leng, mint a lomb-csótár a fán,
S a hol dús, hol gyér bojt és rojt alatt
Fölcsillan még a kőfal-osztován...
Föl, föl a hegyre! itt van már a fecském,
Fészket rak újra a borház-ereszkén;
Vén almafám is uj levélbe hajt,
Piros virágok rojtja csügve rajt'.
Ócska szobában vak tükör a polcon,
Kopott homály, rég csukott ablakok.