Kávéház
Izzadnak az ablakok.
Tél van. Hajnali kettő, három...
Álomfárosz: cigarettám füstje...
Kék selyemtorony...
Ott láthatod a kávéházban,
mint rendes vendég odajár.
Egy ujság reszkető kezében,
de sosem rendel.
Fájdalmas arcú, tettető Madonnám,
Kiről epedve annyiszor daloltam,
S akitől csókot sohasem raboltam;
A te emléked elszállott ma hozzám.
Nehéz bundád egy gombja annyit ér,
mint felkiáltni egy halálos ágyon:
- Jaj, Istenem, be szép volt életem
s most vígan szállok el veled, halálom!
Szép bronzszobor, melléd ülök le,
Setét, busongó bronzszobor,
Ki illatos, lágy, könnyü ködbe,
Csendes sarokba rejtve jól,
Fakó tükröknél álmodol.
Jó néznem bús szemöldöködre.
Kávéházi sarok-asztal,
Körülüljük szépen.
Így szoktuk azt minden este,
Így szoktuk azt négyen.