Szomorú versek
Csak hogy itt vagy édes anyám,
Soha sem várt még igy fiad,
Oh most érzem csak igazán,
Most érzem, hogy nekem mi vagy.
"Szent őrületben a költő szeme..."
Hogy is mondá a régi mester, Shakespeare?
Az én dalomnak fáradt üteme
Szent őrületben felszárnyalni nem bír.
Mint búvó patakot mélytorkú szikla
Úgy nyelte be szerencsém rég az élet.
Nem voltam én mindig
Ilyen csendes ember,
Sokszor talált ébren
A pirkadó reggel.
Néha én oly rögtön elborúlok
S napsugárt szemeidben sem lelek;
Elhullván a vidám kedv körűlem,
Mint letépett rózsalevelek.
De jó, ha elszállt minden álmunk,
Ha nem tudunk senkit szeretni,
Ha érzéketlen kővé váltunk,
Ha nincs reményünk s nincs több álmunk.
Jöszte czigány!...az irgalmát!
Huzzál egy keserves nótát...
Ha kérdezik, a termés megérett,
Acélos-é már a kihulló szem,
Nem válaszolok, lehajtom fejem,
S belül a kín forró tüze éget.
Ó, örök Isten, kit tűnődve látott
Képzelmem sokszor ülni ősi égben,
Komoly szemmel szemlélni vén világod,
A törpe emberfajt megvetve régen,
Fenséges dacban, árva egyedüllét
Ormán, s csak olykor, hűs étheren át
Hallgatva földi, halk szók hegedűjét,
Ha némely lágy szűzlány-ima...
Föld egy-egy fiának
Csak öröm a kenyere,
Mig asztala másnak
Tisztán búval van tele.
Nekem is van bőven
Búm, mig az örömben
Vagyok templom egere.
"...és úgy vagyok, hogy sehogy sem vagyok
És fáj, hogy nem fájnak eléggé
Dalaim, a megdalolt dalok
S kínjaim, a megszenvedett kinok.
Mi a remény? - Éltünk kártyavára,
Mit a vágy épit szivünk fölött...
Hogy elborult a' láthatár, s dúlnák a' viharok;
Hadd dúljanak: a' szivárvány bús fellegen ragyog
A' nemtő istenének ajkunkon a' szív-ének
Zeng hála szózatot, zeng hála szózatot.
(Mit adhatnék?) Porlandó szégyen
Vagyok már csak, ki idejében
Érzi szégyenes voltát.
Kivert bikának sorsa biz ez,
Ki elveszti a csordát.