Szomorú versek
Örök derűk s örök elborulások
Cigánykereke hánykódik bennem:
Én vagyok mindig más, vagy a percek mások?
Egy gondolat bántja most lelkemet,
Hogy elfelejtesz lányka engemet.
Hogy elfelejtesz s nem lesz senki sem,
Ki szánakozik vérző szivemen.
Elhallgatom a panaszos ajakat,
Mely azt mondja, hogy a szive megszakad;
Panaszkodjék, majd megenyhűl utána,
Könnyűl a szív, ha más részt vesz bajába.
Őszi idő, - alig jöhet fel a nap,
Fészkeikből elszálltak a madarak;
Boldog, a ki szerettivel elrepül -
Egy kínos csak: ugy maradni - egyedül!
Egyedül!
A szememet én nagyon befogtam:
Semmi, semmi sem jó úgy, ahogy van.
Nyelvem elszáradt a hallgatásban,
Tört oszlop lettem a halogatásban.
Csak hogy itt vagy édes anyám,
Soha sem várt még igy fiad,
Oh most érzem csak igazán,
Most érzem, hogy nekem mi vagy.
"Szent őrületben a költő szeme..."
Hogy is mondá a régi mester, Shakespeare?
Az én dalomnak fáradt üteme
Szent őrületben felszárnyalni nem bír.
Mint búvó patakot mélytorkú szikla
Úgy nyelte be szerencsém rég az élet.
Nem voltam én mindig
Ilyen csendes ember,
Sokszor talált ébren
A pirkadó reggel.
Néha én oly rögtön elborúlok
S napsugárt szemeidben sem lelek;
Elhullván a vidám kedv körűlem,
Mint letépett rózsalevelek.
De jó, ha elszállt minden álmunk,
Ha nem tudunk senkit szeretni,
Ha érzéketlen kővé váltunk,
Ha nincs reményünk s nincs több álmunk.
Jöszte czigány!...az irgalmát!
Huzzál egy keserves nótát...
Ha kérdezik, a termés megérett,
Acélos-é már a kihulló szem,
Nem válaszolok, lehajtom fejem,
S belül a kín forró tüze éget.
Ó, örök Isten, kit tűnődve látott
Képzelmem sokszor ülni ősi égben,
Komoly szemmel szemlélni vén világod,
A törpe emberfajt megvetve régen,
Fenséges dacban, árva egyedüllét
Ormán, s csak olykor, hűs étheren át
Hallgatva földi, halk szók hegedűjét,
Ha némely lágy szűzlány-ima...