 | Fenyő Lászlóköltő, műfordító és kritikus |
A mi szegénységünk nem az a fényes szegénység
min angyal őrködik aranyos karddal
s olyan palásttal melybe az álmokat beszőtték
s egyet suhog: kifeslik szikrás havazása.
Poros tekergő, senki vagyok én,
puha szemlélődés ül rajtam -
de jótól párás minden pillanat
mely álmaim sötét lélegzetében él
s szaggató csenddel világít csuklómon a vér.
Íme megint csak te maradtál
vers, kibe most úgy kapaszkodom,
görcsös lélekkel, mint a rab
az ég kékjébe, ritka sétán.
Szüretre kész szőllőnél lelkesebb szád,
kedvesem, elment játszani hajaddal
a sóhajtó szél, mely mellembe hált -
s aszúlombnál zörgőbb mosoly a számon.
Hát nem lett táncosnő belőled,
tagjaid különös, vadóc hevét
kiszítták a nyúlszájú évek.
Mosolyodban jégmezők csendje dereng,
messzenéző szemedből lopódzva
alkonyati suhanással bucsúzik a láng,
lépésed olyan megilletődött
mintha mindig templomok, temetőkert,
halk ünnepélyek közt járnál.
Az éj, mint messzi vízesés,
én: lelkiismeret:
virrasztunk együtt... zúg a csend,
kezet nem tördelek,
csak gondolatom lázadoz:
Nem szabad... Nem lehet...
Jegyzetek a csendről: Boldogtalan
Csend, csend, selejtes,
semmit se rejtesz,
rosszminőségű csend,
előtted, mögötted
se fény, se árnyék,
semmise leng.
Jegyzetek a csendről: Téli csend
A téli, a szemérmes téli csend,
mely arcát hóeséssel fátyolozza,
önnön fehér játékain mereng.
Jegyzetek a csendről: A csenddel telve...
A csenddel telve láttok ím itt,
nem hozzátok, a csendhez tartozom,
homlokomon a révedés:
nem földi az s szemem bolygása sem.
Jegyzetek a csendről: Fejfájás után
Ó, fejfájás utáni csend,
isteni zsongulás, amelyben
pálmaerdők susognak;
tikkasztó pergése doboknak
távolodik, távolodik,
egy néger rabszolga legyez,
dübörgő zuhatag simúl el...
Jegyzetek a csendről: Eszmélet
Hogy egyszer semmiről se tudjak!
Mint árny sejlik a tejüvegen át:
a halálnál egy madárpihegéssel...
Jelvények és formaruhák
között szédül az életünk.
A tavaszi delek puhák,
Jelvények és formaruhák -
sétálva is menetelünk.