Versek az irodalomról és a költészetről
Tóparti bokron nyögdelé a fülmile
Édes keservét, s lenn a béka vartyoga
Hozzája: "Régóta gondolám, és úgy lelem,
Hogy műrokonság van köztünk, mivel te is
Mint én, kiváltképp éjjel énekelsz, s tavasz...
Míg gyermekkézzel lantom nyaggatám,
Volt egy hűséges hallgatóm: apám.
Ujságirók, költők, firkászok,
Rákosik, Vészik, Braunok, Káászok,
Tele irnak sok papirost, mert
Betü érdekli ma az embert.
Poros tekergő, senki vagyok én,
puha szemlélődés ül rajtam -
de jótól párás minden pillanat
mely álmaim sötét lélegzetében él
s szaggató csenddel világít csuklómon a vér.
Íme megint csak te maradtál
vers, kibe most úgy kapaszkodom,
görcsös lélekkel, mint a rab
az ég kékjébe, ritka sétán.
Dalost temetnek csendesen,
Toronyban semmi hang -
Ha gazdagon fizettetik,
Beszél csak a harang.
Szűz borzongások, pompás szavak,
Új, nagy látások királyfia volnék
S lelkemen, szép, pogány lelkemen
Egy csúf rontás ül, pusztít, bitorol még.
Ezek hideg szonettek. Mind ügyesség
és szenvtelen, csak virtuózitás.
Bár munkában manapság nincs nemesség,
ez csupa munka, csupa faragás.
Néha kora tavaszi pázsit,
Néha a tél vad szele hozza,
Hogy megérezzük: minden más itt,
Mint iskoláztuk! S mindég másik
A lélek, mikor áhítozza
A pokoldöngető igét!
Mint egykor ősöm, Lantos Sebestyén:
Hazám zegezugát úgy járom én;
Csak azt zengem, mi lelkemből fakad,
Víg és bús nóta egyformán akad.
A költők már Hazát, Szerelmet,
Hitet, Eszményt - mindent megénekeltek:
Női szívet és büszke férfikart,
S itt hagyták Lőwynek - a Szart.
Estéket, ha bennük kószálok,
Beaggatok édes csodákkal
S akik nyomomban járnak bennük,
Nyomasztják édesen az álmok.
Lőwy Árpád és a magyar nemzet.
Irodalmunkban, - büszkén mondom -
Nincs több olyan tipikus költő,
Mint Lőwy Árpád, akit ismer
Már egy egész nagy emberöltő.
Vészt jósol a felhők taréja,
A szél szilaj danába kap,
Az élet kínja, mint a héja,
Vijjogva a szivemre csap.