Versek a mindennapokról
Te türelem, te jóság!
Te kedves, drága, szép!
Utamban te a rózsát
Könnyekkel öntözéd.
Ébreszti a földet
Piros nyári hajnal.
Teli van a szívem
Szerelemmel, dallal.
Mentem a szagos vasárnapi utcán.
És mentem némi sütkérező,
tetszelgő, ködmönös rátartisággal.
Ásítós, mosdatlan vasutas
őgyeleg az izzadt, keserű váróteremben,
melyben az utálat öklöndözik
leragadt szemekkel.
Mély szürkeségbe szédült át a reggel.
A kocsma terme sápadt, búskomor.
Dús polcain a sűrű alkohol
fondorkodik nagy, tarka üvegekkel.
Mindennap uj csodára ébredek:
Hogy élek még, ó hihetetlen épség.
Hogy hall e fül és látnak e szemek,
S az arcom érzi jeges szél csipését.
Néha félek...
Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
Ezek a halk neszek,
Ez az imbolygás, ez az összejátszás
A hátam megett.
Riadt madár felhőkben vész el
S ő forog, a kis szél-vitorla.
Öreg tornyon vén szepegéssel
Forog, forog a szél-vitorla.
Angyal-könnyedén, tündér-könnyedén
Ül meg a dróton a fecskék raja.
Apró szemükben déli tengerek
Aranya vibrál, azúrja remeg,
S a téltelen táj távol mámora.
A pincés hegyekbe
mámoros gőz:
vörhenyes szekéren
megjött az ősz!
Fut a vonat, és alszik a leány,
A függönytelen fülke ablakán
Bántón besüt, betolakszik a nap, -
Egy férfi kezében keménykalap, -
A virág-arcot ahogy védve rejti:
Ez az örök lovagi mozdulat.
Egy utca visz a hegynek fölfele,
A partját két oldalt házak szegik,
Aztán aranyban fürdő őszi kertek
Vonultatják fel kerítéseik'.
A Naphegyen s a Pálhegyen újra ott a hó,
a szőlőkarók sem látszanak.
De jó lesz szánkára kapni délután!
Barátaimmal kimegyünk:
megnézzük, a bor nem fagyott-e meg?
Budapesten jár most a kedvesem,
biztosan átmegy a parkokon,
ahol az egyik padon ülve
a zsebemben kutattam egy fél kiló kenyérre,
a parkokon, ahol lányokkal is jártam,
és kezem meg szám végigsimított arcukon.
Öreg ház ajtaján nyitok be.
Rég jártam, rég ide én.
Apó jön, fehér, mint a tél,
Kezet nyujt, semmit sem beszél,
S megyünk az út kövecsén.