Versek a mindennapokról
Az utca fáj, az ünneplő ruhák,
Fáradt gerincek szombat esti álma...
Óh szombaton az álom is puhább
S a víg mesterlegény vasalt ruhára
Gondol és hogy bejárja majd Budát
A lánnyal, ám ha int az este árnya,
Nagyúri póz hevíti büszke mellét
S frissíti sörrel fáradó szerelmét.
Ülök az asztal-trónon,
Én, mámor-fejedelem
S fejemet, a süllyedtet,
Följebb-följebb emelem.
Jó lány a kedvesed, barátom,
okos barna szemét könnyen felidézem,
és az ötven fillérek is eszembe jutnak,
amiket szűkös napokon a zsebembe csúsztatott.
Uzsonnáznak. Csendes, derűs szobákban
a délutáni napsugár a bútorokra ferdűl,
halványkék abrosz ringat sok rózsaszínű csészét
és apró kanalak ezüst virága szájukhoz ível
és barna kávéillat mindent bepermetez.
Ez a gesztenyefa tizenkét évvel ezelőtt is
csendesen száradt a szemétdomb és a palánk között,
sokat olvastam a tetejében Nick Cartert és egyéb tiltott könyveket.
Most is itt áll száradón
és hólétől nedvesen.
A társaság népes és igen előkelő,
nem is tudom, hogy kerültem bele,
meleg van itt nagyon,
a sok fecsegéstől fojtó a levegő.
Mentem keresztül a Margithídon.
Nem volt még este, csak alkonyodott,
A nap a hegy mögé már lebukott,
Levegőt hozott a Duna szele,
Budai illat is vegyült bele.
A Nap lehunyt. A Földre csend terül.
A csendbe csendes őszi szél vegyül.
Majd szent kezével Isten int maga
S kigyúl az Égnek minden csillaga.
A csillagok kigyúlnak az égbolton,
Este van már, ha mondom.
Gyere haza, kis Mariska,
Otthon vár rád Pali, Pista.
Arcom körül hordozom a tájon, mélyen élő, ismerős
mezőkön, tejszagú rögön, gyökerek átható illatában
s kit új egek alá vetett az embert arató sors -
fákban, kőben, változatlan arcokban s a szőlős dombok
szelíd hajlásában önmagam most újra megtaláltam.
Hervadt köveid hallgatom Visegrád, gyöngülő erősség,
lőréseidben fekete éjszaka vigyáz, keserű gaz virul.
Csatás idők emléke leng körül, régen holt ember arcát
idézik téglákkal pirosló falaid, csipkésen rohanva
sóhajos égbe.
A forma zárt... halvány arany kehely
- Bús ötvösét nem őrzi már a márvány -
S a mélybe múló századok homályán
Sok porba hullt király emelte fel...
Fehér falvak alusznak mélyen, sűrű fekete éjben,
csontszerűen és mozdulatlanul a kopár hold s a csillagok
morzsolt fényével mosolyogva mint megbékült halottak
s némábban talán mint körül a házakat ölelő temetők.
Ma nektek tornyozó akaratból ekhózok öblös meg forró szivemmel,
Mert valaki belém kovácsolta a végtelen
Szeretet meg el-nem-csüggedés zengő acélját
És a neki-fohászkodások és a neki-keserülések
Tajtos csöppjeit is belém injekciózta,
Valaki, aki Krisztus üreges sebére nem rettegéssel gondolt -...