Versek a mindennapokról
Jegyzetek a csendről: Boldogtalan
Csend, csend, selejtes,
semmit se rejtesz,
rosszminőségű csend,
előtted, mögötted
se fény, se árnyék,
semmise leng.
Jegyzetek a csendről: Téli csend
A téli, a szemérmes téli csend,
mely arcát hóeséssel fátyolozza,
önnön fehér játékain mereng.
Jegyzetek a csendről: Fejfájás után
Ó, fejfájás utáni csend,
isteni zsongulás, amelyben
pálmaerdők susognak;
tikkasztó pergése doboknak
távolodik, távolodik,
egy néger rabszolga legyez,
dübörgő zuhatag simúl el...
Belőlük néha felhőt tornyoz
a rakoncátlan fergeteg-szeszély
és a magasban gőgös-hivalkodón
táncolnak az apró porszemek.
Rég nem láttam galambomat,
Egyszer majd tán meg is tagad,
Elmegyek hát megtekintem,
Csókjaimat reá hintem.
Gyengűl a fény, amely nyugatot ellepi,
Ködben boronganak a távol képei;
A zaj lecsendesűl, mely szerte hallatott,
Hűs estve váltja fel a hosszu, hév napot.
Szalad az út és alkonyodik,
majd emelkedni kezd az ég felé,
ahol a fáradt felhő andalog,
s lassú húzással száll a hold elé.
Én vagyok a vak halász,
Ki a vízben kaparász.
Be van kötve a szemem,
Halat fogok, leveszem.
Téli úton üget a szán,
üget a szán, a hóban.
Jaj nekem, jaj, holdam, ha szán,
holdam fekete tóban.
Elsorvadt, száraz ágai
Mint béna karok, kimerednek.
Telefonpózna lett a fa:
Hírhordozója embereknek.
Vörhenyes levele az ezüsthársnak
gesztenyehajadba hull.
Kiszikkadt, porló burgonyaföldek,
meddően alvók, elavult zöldek,
sírnak a hársakon túl.
Égi boltra kúszik fel a hold.
Kertet, pitvart, szérűt és akolt
Esti párák fátylai fedik.
Magános bakter lépkedik.
Az utca fáj, az ünneplő ruhák,
Fáradt gerincek szombat esti álma...
Óh szombaton az álom is puhább
S a víg mesterlegény vasalt ruhára
Gondol és hogy bejárja majd Budát
A lánnyal, ám ha int az este árnya,
Nagyúri póz hevíti büszke mellét
S frissíti sörrel fáradó szerelmét.