Versek a mindennapokról
Amikor a tavasz meleg nyárba hajlik,
Nincs boldogabb ember kerek földön nálam.
Kertemben madárdal s gyermeklárma hallik,
Csakúgy fürdik lelkem s nagy boldogságban.
Vilike: Csókolom a kezét, kedves Lilike.
Lilike: Isten hozta nálunk, kedves Vilike.
Vilike: Hogy érzi magát, ha szabad kérdenem?
Lilike: Köszönöm kérdésit, csak úgy csendesen.
A nap még föl sem kelt, csicsereg a fecske,
Virágos ágakon zümmög a méhecske.
Csattog a csalogány, köszönti a reggelt.
Rigó nagyot rikkant: ihol, a nap felkelt!
Itthon vagyok újra, újra itthon,
Ismerősek jönnek velem szembe,
Kedves arczok, elfeledt vonások;
Gyermekkorom jut megint eszembe,
És vele a fényes álmok, tervek...
Istenem, de boldog is a gyermek!
Zápor után Napra zilálom,
Hol elhulltak kaszára menten,
Rétemnek virágos füveit,
Sok-sok széna-rendem.
Hajolt fölém sok szép leány,
Melengetett sok lehelet,
Sok ingerkedő tűz-ajak
Rontotta jeges kedvemet.
Adott a sorsom még egy pincét,
gondzápor elől ereszem, -
öreg boroknak egy jó pintjét
itt gyertyalángnál beveszem.
Húzd a kútat és idézd föl
bátran tiszta szellemét,
hadd merüljön fel a mélyből,
hol aludta szenderét!
Nem volt abban semmi tragédia,
csak borzalom,
midőn a konyhába beléptem
s megláttam a falon
egy csillogó páncélu bogarat: -
reszkető hosszu csápja
a hirtelen fellobbanó
villany hideg fényére rátapadt...
Mily jó ha este kanalamról
lassan a tányérra csorog
a sárga méz, az illatos méz,
mint csillogó aranyborok!
Ki hegedűl a fákon át,
honnan jön ez a dallam?
Itt a csend szórja mákonyát
s itt fekszik az avarban
a rózsaszínü makk, amely
kettéhasadva várja,
hogy egy kéz fölemelje majd
a lombok távolába.
Ég a kályha, zúgva pattog
az akácfa bent, amely
még tavaly lombot fakasztott
és virágokat nevelt.
Már szól a tücsök,
Újra megjelent,
"Átvette csöndes birodalmát"
Oly nesztelenül, mint a május,
Virágzó almafák alatt.
Az égre hiába nézek,
nincsen ott fent egy csepp fény,
nem érzem a házak súlyát,
most minden ház egy festmény.
Küküllőhöz, a mosolygó poétához
Hallom, Küküllő, ügyes vagy,
két kezed mindenre rácsap.
Fúvod a szót, mint a pihét,
de amit megmarkolsz, tiéd.