Csalódásról szóló versek
Hazug vagy nyár.
Hazug a fényed, lombod, illatod.
Elnémitod a lázadó nyomort is.
És megcsalod.
Minden csak volt: ma nincs semmi.
Lenni?
Kell az ördögnek ma: - lenni.
Minden csak volt, ma nincs semmi.
Azt hittem, eljő majd a gazdag ősz,
Arany gyümölcsök ideje.
S a reménységnek büvös kosara
Irigyelt kinccsel lesz tele.
Csak álmodám, hogy szép az élet,
Mert lelkem sirva látja már,
Hogy rózsakoszorúja fölött
A fergeteg pusztitva jár.
Én csak adtam, adtam, adtam
S akik kaptak, egyre kaptak,
Mért dühöngnek énmiattam?
Fekete földed mély öléből
Fakadtak piros tűzvirágok,
Fekete földed mély ölében
Fogantál sok-sok fehér álmot...
Mint az éjfélnek óráján
a lebbenő árnyékok
temetőnk ősz kápolnáján
tolódnak, s nyög hajlékok: -
Mint a Kisértet sírásra
meglapúlt setét liget
csúsztatja el az egymásra
pergő szellőt, melly üget...
Isten hozzád ó-év, elaggott cimbora!
Jer, szorítsunk kezet örök elválásra:
Te mégysz - én maradok, s csak azt sem mondhatjuk
Egymásnak: "Adieu! a viszontlátásra."...
Jő mint szép leány: csupa élet,
Csupa bű-báj és igézet,
Rád mosolyog, rád nevet
S édes szóval, mézes szóval
Minden széppel, minden jóval
Hitegeti szívedet.
Ó! ha látom, mint elmulik
A' boldogságnak szép álma,
'S a' szép álom boldogsága,
Ifjú élet, ifju ábránd;
És a' vágynak, és reménynek
Hallom édes hivő hangját,
A' mint elhal, elenyészik...
Elmondottam, eldaloltam
A' mit érzett kebelem,
Isten veled édes ábránd!
Isten veled szerelem!
Mindennek adom tudtára,
Hogy az asszony gonosz pára.
Hegedűk hervatag szava, párás virágok
illata, mosolyok szomoru zamata,
szivembe hasztalan vet új zenét csirátok,
csirázni sziklaként nem hagyja bánata.
Itt fogsz, szerettem Lantom! ezen szelíd
Nyárfának ágán függeni; a Vidék
Csendes körűlöttünk, az Égnek
Színe kies, valamerre terjed.
Köszönöm, hogy hamis voltál,
Mert láncamrul leóldottál.