Versek a magányról
Míg gyermekkézzel lantom nyaggatám,
Volt egy hűséges hallgatóm: apám.
Mindenki elhagyott.
Az emberek.
Akik szárnyam kibonták s fölemeltek.
A világ, aki hetyke sok csatát,
S nem tiszta szívet várt, lobogó lelket.
Lassan lehull az esti csönd,
Egy csillag gyúl ki odafönt,
S a füzesparton,
Szinte hallom
A sötét lepel, amint elterül,
Járok merengve, némán, egyedül.
A kukoricaföldön űlök, várok,
Tán arra, hogy a varju mikor károg
És mikor kell zengő cínnel tovaűzni.
De meguntam már e hitvány életet!
Hiszen nekem nincs is senkim ki szeret;
Te vagy kis lány, te vagy magad egyedül,
Kinek szivén, sorsom miatt bánat ül.
Mi engem mardos, vajon kinek fáj még?
Mi nékem éjjel, vajon kinek árnyék?
Az elsötétülő szobák
Lázas, mély bánatát ki érti?
A fények bús eltávozását
Megérti nő, vagy érti férfi?
Ó, egyed?li boldog óra!
A magányosság lobogója
lobog hajómon csendesen.
Már csillapúlt vizekre érek,
jobb életemnek napja ébred
és tündököl a tengeren.
Útnak látszik, de szörnyű árok.
Feneke nincs, rajta ködátok.
A két partján emberi árnyak,
Egymásra soha nem találnak.
Árva madár tévelyeg a magasban -
Én istenem, beh magamra maradtam!
Sivatag lett nekem ez a szép világ,
Beborulva látom minden csillagát.
Barátok, brávók, hívek, ellenek,
Kiknek tetszettünk és tetszett tetszeni
S evoé, még az asszonyok is
Elmaradoznak.
Kilencet ütött az óra. Este van.
Meghajlik a lelkem kelyhe fáradtan
Szín és fény töltötte váltig
Napkeltétől napnyugtáig.
Tele van.
Nem vagy magányos. A tengered itt
Lágy csobogással érdeklődik
Reményeid és álmod iránt.
Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Alszik a vár, elhagyatott. Kong a terem, fojt a magány.
Porbelepett ó-aranyos oszlopi közt lóg a falán
Sok fekete, ódon, öreg hősi vezér, ősi alak
Képe s a vár elhagyatott. Állnak az ősz, néma falak.