Versek az emberi kapcsolatokról
Lyányka, higyj igaz hivednek:
Örvénybe tántorodol,
S kora sírt ássz életednek
Ha buján kacérkodol.
Téved ki táplál oly hitet
Hogy mások nélkül ellehet;
Még jobban a ki úgy bizik
Hogy őt nem nélkülözhetik.
Még föl se néztem.
Olyan mindegy voltál.
És akkor szóltál.
És föltámasztott, rezzentett a hangod.
Kóbor gyermekem hazajött:
Kicsi Békességem
S a fák és a záporos vihar
Nagy egyességét nézem,
Csókos csatáját bámulom.
Rőt, forró szikla tenger partja mellett,
Kopár, kiégett déli szigeten.
Ember nem él itt, állat nem legelhet,
Virág, gyümölcsfa itt meg nem terem.
Sok titka közül egy kicsiny titkát
Az Uristen ugy belém vetette.
Mint Dárius ejtett nevetve
A habokba egy hitvány aranypénzt.
Ma bolondot tettem megint.
Meg is bántam, szokás szerint,
S ártatlan feleségemet,
És összes házi népemet...
Mindnyájan párhuzamos utakon megyünk az éjszakában,
Hátunkon görnyesztő tarisznyákat hordunk,
És kurta pórázon vezetjük a szívünket.
Mi nem érezzük egymást,
Mi nem ismerjük egymást,
Hideg homlokunk arasznyi utat világít
Botorkáló lábunk elé.
Megunta a kutyáját valaki,
Tehát parancsot ada ki
Hogy agyon kell durrantani.
Szeretnélek megvédeni tőlem,
Ölbekapni s elfutni előlem,
Valahova messze.
Egy darázs egy lovat megcsíp fullánkjával,
Ez nagy mérgesen rúg feléje lábával;
De ez csak imígy szól csendesen hozzája:
Lassabban vitézek kedvelt paripája!
Minden vihar, úri vihar,
Áldott átok:
Közelebb hoz tihozzátok.