Versek a barátságról
Egy gondolat bántja most lelkemet,
Hogy elfelejtesz lányka engemet.
Hogy elfelejtesz s nem lesz senki sem,
Ki szánakozik vérző szivemen.
Volt egyszer egy barátom s egy kutyám.
Amannak pénzem, vérem áldozám;
Majdnem halálig vertem az ebet:
S tudjátok-é hogy mi a köszönet?
Mivel a hegy nem jön, - én megyek a hegyhez.
- Kényszerű bölcsesség, illik Mohamedhez.
Csakhogy én nem jöttem kényszerűség végett,
Mikor szeretettel bejelentem néked:
Bizsereg a tavasz, erembe', vénámba',
Nem állom itt soká, kiszállok Földvárra,
S mint költöző madár, a nagy útban fáradt,
Elfoglalom megint elhagyott tanyámat...
Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem.
Én végigálmodom az álmait,
Ő végigéli az én életem.
Ha találnék embert, ki mindent megért,
Kutatás nélkül, hallgatva
Hazugság nélkül nem vallatva,
Nem kérdezve, mit és miért.
Nem hódításra indultunk mi el
A végtelenből, - csak találkozásra.
Testvér, a mi testvérségünk
Ezért oly ritka, szép és drága.
Nem hajtottuk a lelkünket igába.
Egymás lelkét prédának sose néztük,
Szemmel nem vertük, szóval nem igéztük.
Ha elnézem a tavasznak
Ártatlan virágait,
Visszahozzák emlékembe
Gyermekkorunk napjait,
Midőn az életnek még csak
Mosolygását ismerénk;
Midőn, hogy az egész világ
Egy rózsáskert - azt hivénk...
Elriasztva, megsebezve,
Nem találva föl helyét,
Lelkem üldözött galambként
Megpihenni száll feléd.
Nem félek én, bármerre járjak,
Ha velem jön e kedves állat.
Tudod mi fáj nekem
Testvér? Dehogy tudod.
Bár senki sem jutott
Lelkem lelkéhez Nálad közelebb.
Tragikus korszak hozott össze minket,
Hegyóriások árnyékában álltunk,
Erdőn az utat lámpással kerestük,
Egymás lelkébe súlyokat dobáltunk.
Te vagy, fiu, az én barátom, te,
Tiéd e kebel forró érzete,
Nincs áldozat, mit értem meg ne tégy,
Nincs ut, a melyen támaszom ne légy.
A magyarok istene
Áldja meg a lelked,
Kedves Német barátom,
Szeretlek én téged.
Ha néha ilyes szót kockáztatok:
Hívebb barátod nincs mint én vagyok,
Kétes mosoly leng ajkadon, - talán
Szokásos bóknak nézed azt csupán.