Versek a jóságról
Aki adná, annak semmit érő,
de a szomjazónak üdítő életíz:
felfrissülés, újjászületés,
megváltás egy pohár víz.
Nem de! amíg csapogattad
Fa csigádat, szögdözött?
Most hever, mert nem bántattad,
Gyermek játékid között.
A pók s a méh azon virágon űle:
Az mérget, ez meg mézet szítt belűle.
Legyen ma templom minden ember szíve,
Melyben a lélek szárnyat bontogat!
Karácsony édes ünnepén
Legyen imádság minden gondolat.
Az igaz Jóság eljön még vajjon?
Mert ez nem az. A búgó orgonának
alig vár sípja zeng, a többi holt,
a vágy telitett, dús kovakövéből
erőnk eddig mily kis lángot csiholt!
Maya, rettentő diadalmas Maya!
Hányszor nyultam remegő lázas kézzel
Bűbájos könnyű fátyolod után!
Ég, - de azt, aki gyujtotta, nem láttam.
És azt sem, aki szelíd olajával
Táplálja, hogy ki ne húnyjon a lángja,
Szent, személytelen járása-kelése,
Művében dereng alázatossága, -
Hajnalban jár, vagy éjnek idején,
Meg nem foghatom s még nem láttam én.
Ha van még Jó bennem, óh, uram,
Kérlek és nem is szomoruan,
Óh, mentsd meg belőlem.
Be szép: a jó:
Tavaly a Hűvös-völgyben
Szakadt a hó
S olyan szép volt
A jóval nem törődni.
A jóság abrosza kibomlik.
Dúsan terül a vendégasztal...
Kit ver az élet, vagy becézget,
Mindenkit anyásan marasztal.
Terítsetek csak ma is eggyel többre,
A jóságkapu legyen nyitva,
Ki tudja kiket sújt az élet ökle?
Ki áll az éjben kitaszitva?
Szegényt ha látsz, ne fordulj el tőle,
Szegd meg a kenyered és adj belőle.
Ha könnyet látsz, törüld le menten,
Ne légy fukar a várt könyörületben.
Legyenek áldva mind, a kik
Szivemet összetépték.
Ne ingereljen bosszura
Engem soha kevélység.
Én csak adtam, adtam, adtam
S akik kaptak, egyre kaptak,
Mért dühöngnek énmiattam?
Nagy furdalására
Lelkemnek sohse riadtam,
Sohse fájt az élet
Miattam.