Versek a magányról
Tüdő taglója, szürke menny
szelekre ül, gyüjti ködét,
köhögtetéssel ver, üzen
a vizes, tornyos sűrűség...
Itten töltöm vígan napjaimat
E szalmafödeles együgyű kis házban.
Itt öntözöm zsenge virágimat
E kis kertecskének híves homályában.
Egy sajka lejt magánosan
A néma tó felett,
Messzünnen által-hallani
Lapátütéseket.
Árva madár, nincs szállása, tanyája,
Kósza betyár csak lézeng a világba;
Ágról ágra szegény bujdosó madár,
S egy tanyáról más tanyára a betyár.
Egy szegény nő, isten látja,
Nincs a földön egy barátja,
Agg, szegény és gyámolatlan,
Ül magán a csendes lakban.
Zöld a liget, zöld a mező
Körűlem.
Minden virúl, minden vigad
Kivűlem.
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Rám nem várnak biztos kézzel megácsolt
egymásból nyiló holnapok.
Tavasz vidulása,
A kakuk szólása,
Az én szerencsémnek
Búra fordulása.
Most én épp oly egyedül vagyok,
mint ahogy régesrég kivántam.
Kinyitom a kis csöndes ablakot.
Nekem nem volt barátom,
tőlem mindenki fut,
társaim elkerültek
mint idegen fiut,
idegent, megvetettet,
ki mindég mostoha,
kit senki sem szerethet,
nem is szeret soha.
Kis csendes házban, a falun kivűl,
Szegény agg özvegy sír szünetlenűl
S elhagyja tán maholnap kis lakát:
Mert néki isten csendesebbet ád.
A nagy szobában egyedül maradtam,
lábam besüpped bolyhos szőnyegén,
besüpped az öblös fotel alattam:
a nagy szobában senki más, csak én.