Berde Máriaerdélyi magyar író, költő, műfordító és tanár |
A szív, a kérgesülve, elárvultan felejtő,
Ha visszarévedez még a múltba: ó, be ritkán
Mereng pirost-virágzó, nagy földi láza titkán.
Pedig fényben lihegve, átizzó rózsaerdő...
Kerül, kerül az álomlepke,
Sehogy sincs jó helyem,
Pedig dunyhám anyám csinálta,
Puhább, mint habselyem.
Úgy jön valaki, mintha te jönnél,
Szívem ritmusára verődik lépte.
Most hal az alkony kinn a sötétbe.
Úgy jön valaki, mintha te jönnél...
A minden napi kenyeret
A minden esti nyughelyet.
Nyáron a nyájas kék eget,
Télen a tűzhely meleget.
Nézz körül az emberek világán,
Úgy van, ahogy meg van írva régen:
Mindörökre megfogant a vétek,
Mindörökre elveszett az Édes.
Láttalak egyszer.
Tavaszi tűzben mentél a parkon.
Sok sápadt kelyhű, remegő rózsát
Bontott az alkony.
Még föl se néztem.
Olyan mindegy voltál.
És akkor szóltál.
És föltámasztott, rezzentett a hangod.
Ó, mondd,
Ha későn, s ha őszi harmat,
Levelek hullása, daru távozta után,
Egyszer,
Egy kék hajnalra, arany délre, piros estre,
Vagy egyetlen órára csak -
S ha küszöbömre nem, hát ablakomba...
A város, a város... az utcasorok,
Libegő füst és szorongó házak,
Az aszfalton tovasiklik a nap -
Szívem, sose látlak.
Mint búvó patakot mélytorkú szikla
Úgy nyelte be szerencsém rég az élet.
Anyám -
A gesztenyék ezergyertyásan állanak.
A nap öléből omló aranysugarak
Eloszlatják az égről, íme, a borút:
Anyám - csak mi leszünk örökre szomorúk?
Mit ér nekem: hogy elsorvadsz, elégsz,
Mit ér nekem: hogy megroskadsz a vágytól.
Mit ér nekem: hogy izzó nap szerelmed:
Még egy szilánk se hull rám sugarából.
Mindenki elhagyott.
Az emberek.
Akik szárnyam kibonták s fölemeltek.
A világ, aki hetyke sok csatát,
S nem tiszta szívet várt, lobogó lelket.
Ha kérdezik, a termés megérett,
Acélos-é már a kihulló szem,
Nem válaszolok, lehajtom fejem,
S belül a kín forró tüze éget.
Látom szemed: a hűt, a jót, a tisztát,
Mintha a menny kapuját reám nyitnád.