Múzsa
Lány, ki vándorénekimnek
Szívben adtál lakhelyet,
Míg az, által-melegülve,
A költőért felhevülve,
Szerelemre gerjedett...
Milyen gyönyörrel szedtem eddig
Rímekbe a szerelmemet!
S a verseket, remegő hangon
Úgy olvasgattam el neked.
Haragos erdőn dudol a szél,
Visszatekintget egyre a tél.
Hadd maradjon kimondatlan
A szó, mely ajkamon lebeg;
Ne halljad te soha, soha;
"Hadd maradjon sejtelemnek."...
Mindig azt kérditek tőlem,
Dalaim honnan meritem,
Honnan jő a gondolat?
Kérdjétek a természetet,
Hogy honnan jő a kikelet,
Hozva a virágokat.
Hová ragadtok? melly ligetek, s setét
Ernyőkbe visztek? mennyei lángotok
Szerelem és fájdalom beh egyek!
Szerelemnek örvendezni, fáj;
Fájdalom nyujt annak édes emlőt;
S csak növeszti minden akadály.
Mint a szerelmes boldog álminál
Tündér-alakká lesz bálványa képe:
Úgy lebben olykor a müvész elébe
Teljes tökélyben a szűz ideál.