Versek a hitről
"Mária, Jézus" - ígyen seregeltek
Kósza legény, asszony és gyermek
S liliom-lyányok drága csapatai.
Elzárt kertben három virág szála,
Három fényes liliom virága:
Három fehér zárdaszűznek lelke
Nyiladozik titkon a kis kertbe?
Megostoroztad őket, Istenem,
A kik gáládul ellenem valának;
És érezék sajgó csapásait
Igaz haragod sujtó ostorának.
Hiszesz-e még a régi hitben,
Szent-é előtted még a múlt?
Vagy, ami egykor élt szivedben,
Már mind elkorhadt, megfakult?
Társalgani a csillagos nagy éggel,
Kinyitom ablakom egy csöndes éjjel;
Ám csillagot
Nem láthatok
Terpeszkedő felhőtül bal felől...
Vállat a vállhoz, szív összedobogjon!
Kálvin s Luther így int egyiránt;
Ur Jézus Krisztus, tüzed itt lobogjon,
Te vagy az Ut, mutass jó irányt!
Én most ki nem bírom a papi szót,
Templomba járni én most nem tudok,
Szívembe tőrként döf minden ámen
S úgy érzem, rám dőlnek a templomok.
Szeretem az égnek csillagtáborát.
Szeretem a Földnek parányi porát.
Szeretem az erdőt, a vadvirágot.
Szeretem a jót és az Igazságot.
Mit akarnak a lombok,
mit akarnak a felhők?
Mit akar fent az árnyas
égbolt, e néma ernyő,
hogy eltakarja tőlünk
csillaggal és azúrral,
kék villámnyelveket
öltögető...
Sokszor a villanyt eloltom
és hirtelen felnyitom
s minden úgy áll régi rendben:
a szék, asztal és sifon.
Egy képet láttam drága, öreg úrnak
S nagy orvosnak a szobája falán:
"Jézus, az Orvos."
Ül az ágyszélén szelíd-komolyan.
Langyos, tiszta reggel,
Sátoros nagy ünnep,
Áhítatos hívek
A templomba gyűlnek.
Ketten ültek a tavaszban,
Csupán ketten, kedvesen;
Hallgatták az estharangot,
S imádkoztak csendesen.
Hegedű sír, magányos hegedű
A roppant csillag-kupola alatt.
Oly kristálytiszta üveghangokon
Jajdul a végtelenbe valaki;
Úgy ostromol Istent és éjszakát,
Könyörög, lázad, adja meg magát,
Hogy lehetetlen meg nem hallani.
Ha lelkünk hozzád csillagok királya
Elmélkedésnek szárnyán közelit
S a végtelenség tengerére szállva
Mély, titkos áram visszahajt megint...