Bozzai Pálköltő, a márciusi ifjak egyike |
Mikor habozván, szilajon,
Egyik kézről másikra jár,
Miért ürül ki oly hamar,
Miért ürül ki a pohár!?
Kisirtam könnyeim,
Kiontám vérem,
Ifju kedvesemért
A csatatéren.
Költő vagyok és katona!
Ugy rendelék az istenek,
Hogy szivemre és vállamra
Nehéz terhek feküdjenek.
Csatára fel, csatára fel!
Zászlónk felett, mint égi jel,
A diadal kirontó fénye
És a hazának biztató reménye.
Hanyatló szakára, borúlt az éj, de még
Hamvas mécs előttem nehéz lángokban ég...
Sötéten bámulnak négy felől a falak,
Én itt ülök s téged, téged sohajtalak.
Szép kedvesem alszol-e már?
Im elkongott az éjféli harang.
Te nyugszol; az én lelkem tova jár
És messze sötéten az éjbe borong.
Hogy mi fekszik szivemen,
Többé el nem mondom:
Hallgass el most énekem,
Hallgass el most lantom!
Lerázom annyi esztendők porát
Lelkemről, mig fölépitem magamnak
A hir s dicsőség márvány-csarnokát,
Sötét romjából a kiholt múltaknak.
Mért fénylik a csillag
Mért fénylik az égen?
Mért fénylik a szablya
Honfiak kezében?
Ha multba tévelyeg andalgó szellemem,
A multban képednek árnyékát föllelem,
Majd halvány szellem-árny, majd egy lengő sohaj:
Dúsan és gazdagon lelked vonásival.
Testvérek a bú és a gond,
Testvérek életeddel;
Fiú! azért ne légy bolond,
Közelb a telt üveggel...
E nagy világ, sir vagy nevet,
Nem illet az most tégedet.
Zúg a malom altató morajjal,
Nem alhatom, kemény a fejem alja;
Hí a patak édes csevegése,
Lebűvöli álmomat egészen.
Pusztaság a világ,
Kert az én kebelem,
Egyetlen virága
Hervadó szerelem...