Versek az irodalomról és a költészetről
Repülj gondolatom ki a nagyvilágba,
Hogyha megszülettél, mért is lennél zárva?
Nagy örömet hirdetek néktek!
Tudom, hogy megtér hallatára
boldogságtok és békességtek.
Tüzes Margitnak, az írógép Lelkének,
poéta-álmok hibátlan rögzítőjének...
Ha elhagyna minden barátod,
Mitől Isten őrizzen téged,
A jó könyv, drágám, majd meglátod,
Megvigasztalja szívecskédet.
Gránitsziklából, döngő kalapácscsal
Szikrázva zengő rímeket kiverni,
Valaha ez volt a poetikám,
Mindent akarni, mindent merni,
Vágtatni villám-robogással
Lánggal lobogó meteor-paripán.
Indulj utadra kicsi könyvem,
Kopogtass ajtón, zörgess ablakon.
Dús kincsek helyett hitemet adom,
Mert durva gáncs ám érhet könnyen.
Föl tudnám én is öltöztetni
Szép rím- s mértékbe versemet,
Amint illő meglátogatni
A társasági termeket.
Szócsengőket rázni
Rímeket cifrázni
Nincsen nekem kedvem.
Érzésekből holmi
Ékszert kovácsolni
Hogy legyen türelmem.
Én nem írtam még verseket
Sem szépeket, sem nyerseket
S itt állok mostan, íme, ím,
S eljátszom másik rímein.
Ah!... tarka, szivtelen madár,
Szép hangtalan madár: szonett,
Formád kecses, van száz szined,
Az édesem hajára szállj.
Ó jajgató, bús hangok, a könyvetek megírtam
És most, hogy már reátok hajtom a fedelet,
Nem is tudom elhinni, hogy annyit összesírtam,
Hogy bennem annyi édes, részeg bú erjedett.
Báró Bánffy Györgyné emlékkönyvébe
Szeretnék olyan szót találni,
Mely elszárnyalva betalálna
A közel Bánffy-palotába,
S így köszöntné a háznak asszonyát:
"Szépséges grófnő, pengetvén dalát,
Egy öreg igric áll a kapualjba,
Nézzen ki rá, mert fél az istenadta...
Szelíd a forrás habja, s dalai
Beillenének csengetyű szavának.
Ilyen szelídek és csengők valának
Ifjúságomnak első hangjai.
Új mese született izgatott agyamban,
Leírjam? Ne írjam? - töprengek magamban.
Talán jobb is volna társaihoz tenni
S a nagy semmiségbe magammal elvinni.