Szegénységről szóló versek
Úri háznak tereméből
Elsuhantam én:
Nem való nekem tipegni
Drága szőnyegén.
Hol másnak az égen aranykapu tárul,
Mifelénk ott izzó sárga pokol tátong,
S mig mások erébe tüzet lop az új nap:
Megborzog a hátunk.
A mi szegénységünk nem az a fényes szegénység
min angyal őrködik aranyos karddal
s olyan palásttal melybe az álmokat beszőtték
s egyet suhog: kifeslik szikrás havazása.
Dalost temetnek csendesen,
Toronyban semmi hang -
Ha gazdagon fizettetik,
Beszél csak a harang.
Tragédia lejárta rég magát,
Lássunk mostan egy kis komédiát!
Nem kell érte északra menni,
Itt is van úszó jégsziget
S vannak életet hómezővé
Dermesztő fásult jégszivek.
Friss didergő hajnal. Már az óra négy.
Pesti szegényasszony, hát te hova mégy?
Megyek a munkába, húzom lábomat,
Megyek lapátolni utcán a havat.
Nem de! amíg csapogattad
Fa csigádat, szögdözött?
Most hever, mert nem bántattad,
Gyermek játékid között.
Mi lehet kedvesebb
S gyönyörűségesebb
Mint a kívánt szabadság?
Könnyen uralkodó,
Noha hivalkodó,
Akaratos méltóság,
Maga kedvét járja,
Rabságot utálja...
Életem díszbojtja,
Előnye vagy foltja:
Hatvan évig mit tettem?
Szárny nélkül az Égbe,
Nem repülhetsz élve:
Szárnyakat növesztettem.
Költők agg fejedelme,
Kit úgy fennhord a hir,
Mi az, mi téged olykor
Oly méla búra bir?
Valamikor, hogyha kedvem kiáradt:
Százas bankót dobáltam a cigánynak.
Korlátlan távolok;
országút, úttalanság,
hegyi patakok partja,
nyúljárta nagy mezők,
síkok, dombok, völgyi-rétek,
sasnevelő magas, büszke bércek:
mind az enyémek.
Három ember, szegény ember,
megy az úton. Szól az első:
a legfelső
Úr is csak a szegényen ver.
Beszélt a nagy püspök: - aranyos paláston
Pirulva törött meg déli nap sugára, -
Hogy aki szenvedett, könnyet az ne lásson,
Irgalmat találjon az özvegy, az árva;
Hogy szent a szeretet, a szívnek virága,
Hogy a szeretetben a szegény is gazdag;
Az Űr mellé jutnak majd a mennyországba,
Akik könyörülnek, akik irgalmaznak.