Költő
Itt élek én Debrecenben,
ebben a porrengetegben,
ez a város régen meghalt,
maradt utána egy aszfalt,
maradt egy-két disznótora,
egy-két kövér professzora,
van itt lelkész,
van itt testész...
Zúg a sötét erdő felettem
És hallgatom felejtkezetten,
Mint orgona búgását áhítat,
Mely szikkadt medrű lelket
Érzéssel átitat.
Ne irigyeld a költőt, hogy lelke mélyein
Mi benned hangtalan, hangos zenébe szól:
A rezdülő hurok minden beszéde kin,
S minek követni őt? ut nélkül vándorol.
Szegény maradtam, mint akkor valék,
Amikor ifjan vándorútra keltem.
Egy emberöltőt végigénekeltem,
Sorsharag és koldusbot... Ez a vég.
Lázas feje a tenyerébe roskad,
Vonaglik már az eszmék forradalma.
A piramis árnyékot ont körülte:
Nagy tervek, álmok papiros sirhalma.
Ketten születtek ugyanegy napon,
Szép őszi hajnalon.
Két összefüggéstelen esemény -
Egy gyermek - és egy költemény.
A természet volt első nagy szerelmem,
Visszhangja még ma is cseng énekemben.
Ő a nagyság, szépség, örök adat,
Mikor egy-egy dal szivemben fakad,
Ő az élet, bárha a szerelem,
Barátság, pálya és más küzdelem
Gond-aggodalma merül is elém -
Ma vallomás, de holnap költemény.
Mikor levetve papi biborát
S minden hivalgó földi éket,
A főpap öltött tiszta lenruhát,
S a legbensőbb szentélybe lépett,
Meghozni az urnak áldozatát,
S feloldani bűntől a népet:
Követve régi gyakorlatot,
Elsőbb magáért imádkozott.
Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány,
A hegedűt kis álla alá tartja,
És játszik rajta, ahogy kedve tartja,
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány.
Vad paripáim, hajrá.
Tomporotok ma véresre verem.
Ma én vagyok ifju Apolló.
No, ki jön utánunk?
Ki éri utol tüzes szekerem?
Én eltűnök már a művem mögött,
Mint horpadt sír a virágok alatt
Mint sápadt, elgyötört hajnali hold,
Ha tért foglalva felbukkan a nap.
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Halott poéta versét olvasom,
Ki tegnap élt még. Úgy-e, furcsa ez?
Lelke szépsége reám permetez,
Mint aranyharmat hűs hajnali tájra,
Fürdik a lelkem áldott aranyába'.
Belőle belém árad az erő.
Koporsó, hát hol itt a fulánkod?
Lelked beteg, s a költés benne gyöngy;
Jól értsd meg, nem csigából drágagyöngy,
Fagyöngy a legsiványabb tölgytetőn:
Madárfogó a gyermekek bogain...