Versírás
A költők már Hazát, Szerelmet,
Hitet, Eszményt - mindent megénekeltek:
Női szívet és büszke férfikart,
S itt hagyták Lőwynek - a Szart.
Estéket, ha bennük kószálok,
Beaggatok édes csodákkal
S akik nyomomban járnak bennük,
Nyomasztják édesen az álmok.
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt:
Gyógyító balzsamát szenvedő magamnak,
Oh hagyd erejét lelkemben a dalnak!
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt!
Lelkem folyvást viharzik,
Árad, dagad,
S fölötte egyre rajzik
Kép, gondolat.
Utra készen messze szálltak
Tűnő álmok emlékei.
Vihar, tenger vár reátok:
A vélemények ezrei.
Égnek a lelkemben gyönyörű szavak
És nem tudom papírra vetni őket...
Nagyobb vagy termetednél
S mondjuk, nagyobb nevednél.
Annál az egynél vagy csekélyebb,
A minek magadat te véled.
Sokan kérdezték már tőlem:
"Petőfi az én testvérem?"
Büszkén feleltem meg erre:
"Én vagyok egyetlen öcscse."...
Költők agg fejedelme,
Kit úgy fennhord a hir,
Mi az, mi téged olykor
Oly méla búra bir?
Szélhárfa a költő keble, ha
Némán, magába zárva áll,
Sok szép daleszme szunnyadozva,
Mint a virág bimbója vár.
Nem vagyok én szomorú fiú,
De a verseim csak teherhordani jók.
A borút és a balsejtelmeket
Hordozhatják csak a szomorú szók.
Az örömeimet elkacagom,
Nekik nem marad boldogság és csók.
Most, most szeretnék valamit mondani,
Valamit, ami több mint a szó,
Tarkább a színnél,
Zengőbb a rímnél,
Amit nem mondott előttem millió.
Egészen jó verset én nem írhatok,
Mert Petőfi nem vagyok.
Gránitsziklából, döngő kalapácscsal
Szikrázva zengő rímeket kiverni,
Valaha ez volt a poetikám,
Mindent akarni, mindent merni,
Vágtatni villám-robogással
Lánggal lobogó meteor-paripán.
Szócsengőket rázni
Rímeket cifrázni
Nincsen nekem kedvem.
Érzésekből holmi
Ékszert kovácsolni
Hogy legyen türelmem.