Czóbel Minkaköltőnő |
Szolgálóim szürke pókok,
Fonjatok gyorsan serényen,
Hogy a fátyol lenge fátyol
Még vasárnap készen légyen.
Egyszer volt, hol nem volt -
Mi van szép a múltba?
Hogy vissza nem jöhet,
Hogy idejét múlta!
Szólsz most hozzám, meghallgatom szép szavad,
De virág már soha többé nem fakad,
Fel nem virúl a szívemben szavadra,
Késő, késő, hagyjál inkább magamra.
Erdő mohán, fák árnyékában
Két keztyű - sötét vörös bőrből,
Ugy, a hogy oda dobta
A fehér kis kéz.
Magam vagyok! E földön nincs velem rokon,
Vigyen bár útam tüskén, vagy virágokon.
Szerelmi csillag én felém sohsem ragyog. -
Magam vagyok!
Ha érzésed, ha vágyad van,
Temesd el hűs magányba,
Megfejthetlen titok marad
A boldogság talánya.
Hí az élet, csalogatnak
Szép virágok, tarka képek,
Mind hiába, - kapzsi kézzel
Rózsa helyett tövist tépek.
Semmit sem nézni,
De mindent látni,
Semmire se várni,
De mindent várni,
Mindent élvezni,
Semmit sem kivánni,
Csak menni, menni...
Csendes sötét éjjel, meglepett egy álom,
Idegen az élet - holtak után vágyom.
Barátok, rokonok voltak körülettem,
Éltem javát velök de rég' eltemettem.
Esőcseppek, ködfoszlányok, -
Sűrü erdőkön keresztül,
Esőcsepptől, ködlepeltől
A levélzet össze rezdül.
Hát nem tudod még: hogy szeretlek?
Hát nem tudod még: ki vagyok? -
Egy szikra lángja, mit a szélvész
Viharzó szárnya felkapott.
Mi szép az álom, álomban járok,
Csak fényes álmot, mást ugy sem várok.
Kavicstól félek, kavics élétől,
Lelkem felébred, szivem megrémül.