 | Czóbel Minkaköltőnő |
Együtt vagyunk ismét,
Mint régmúlt napokban,
Szeretlek, mint akkor, -
Ki tudja, - tán jobban?
Imádlak téged eszmények eszménye,
Ki alkotóan létre hoztad éltem,
Ki rettentő-kegyelmesen megadtad
Az öntudatot, melyet sohsem kértem!
Szélnek bocsájtottam
A régi szerelmet,
Új nem virágzott ki
Az "egy" "régi" helyett.
Kavarodik a fák felett
Egy fekete varju sereg.
Talán gondolatim szállnak
Tetejében a nagy fának?
Orgonafa viritása,
Hogy a könnyem más ne lássa,
Orgona fa alatt ejtem,
Fehér virágába rejtem.
Nem ismeri senki,
Bár mennyit is látja,
Szeretője nincsen,
Sohsem volt barátja.
Egyedül egyedül a világot járja
Földi lény, földi sziv
Sohsem lehet párja.
Esőcseppek, ködfoszlányok, -
Sűrü erdőkön keresztül,
Esőcsepptől, ködlepeltől
A levélzet össze rezdül.
Édes uram Isten, de magad maradtál!
Szived nagyságából ezer kincset adtál
Az égnek, a földnek, a nagy mindenségnek,
Tégedet szeretni erény-e, vagy vétek?
Sipolva megy erdőn, réten,
Körülette minden állat,
Mint vigan megy, talál egy szép
Ingó fehér virágszálat.
Ezer csillag ragyog, fénylik odafenn.
Csak az egyet soha többé nem lelem,
Régesrégen szerettem egy csillagot,
Mikor is volt, hogy sugárja
Eget, földet elhagyott?
Bucsujáró helyen jártam,
Áldást kértem, áldást vártam,
Bár mit kértem, - imádságom
Csak érted volt, gyöngyvirágom.
Fátyol ruhám sugárból szőve,
Fejemen kék csillag ragyog
Jertek szép hattyuk, fehér őzek
Elringatnak a kék habok!
Miért kisértesz ősi kérdés:
Miért az élet oly nehéz?
Mosoly miért repül az ajkra,
Ha végre is csak könybe vész.